2015. július 20., hétfő

Too much love will kill you

  Évek óta nem nézek tévét. Erős szűrőn keresztül, válogatottan érkeznek a külvilág hírei. Tudtam, hogy létezik egy Amy Winehouse nevű énekesnő és tudtam, hogy önpusztító életmódjába belehalt. Mást nem tudtam róla. Alapvetően annyira taszít a mód, ahogyan a bulvármédia a szerencsétlen emberi sorsokról tudósít, hogy azonnal kifeszül és zár a szűrő - nem a tragikus sors előtt, hanem a tragikus sorsból fújt szenzációhajhászat előtt.
  Múlt héten a rádióban elcsíptem egy beszélgetésfoszlányt. Nem tudom, melyik adón, ki mondta vagy kinek mondta: mindenesetre elhangzott, hogy az énekesnő nagyon jó, egyedi hanggal bírt és mindenképpen érdemes megnézni a róla készült dokumentumfilmet (Amy - az Amy Winehouse sztori). A "jó hang" és a "dokumentumfilm" szavak áthatoltak a védelmi vonalon. Beültem egy kis mozi szűk termébe, ahová rajtam kívül még négyen érkeztek, és ahol pattogatott kukorica-ropogtatás, valamint sültkrumpli-csámcsogás aláfestése nélkül tekintheti meg a közönség az énekesnő rövidre szabott életútját.
  Tetszett a hang. Egy pályatárs megjegyzi még ez elején: öreg lélek sugárzik belőle, s felteszi a kérdést, ha Amy tizennyolc évesen ennyire tapasztalt, tudatos zenét kreál, hová jut vajon hét-nyolc évvel később? A választ senki sem sejti. Akkor még nem sejti senki az elkövetkező népszerűséget, sikert és lecsúszást. Amy azt mondja, egyedi zenét akar(t) írni, olyat, amelyet ő  maga szívesen hallgatna. A dalaiban a saját életét írja; amit papírra vet, illetve amiből dal születik, ahhoz elsődlegesen köze van. Tudatos az érzelmeit illetően, kordában tartásukban viszont ijesztően tehetetlen. Tudja, hogy amit előad, az jó, de nem tudja megvetni élete önálló fundamentumát, nem tudja megszabni, mihez legyen elsődlegesen köze. Amikor álomhangjával önállóan keres, és tiniként beköltözhet első önálló lakásába, minden vágya, hogy egész nap zenével foglalkozhasson és füvezhessen. Önálló ambíciója nincs. Csonka és zavaros képletű családjából kipottyanva az élete továbbra is csonka és zavaros képletű marad. A keletkező űrt egy rossz múltú és jelenű férfival való kapcsolat tölti ki. "Bármit megteszek, amit te is" - szól Blake-hez, akivel később összeházasodnak, és aki nincs jó hatással rá. Semmi nem olyan fontos, mint hogy közel érezhesse magát hozzá és semmi sem olyan riasztó, mint a közéjük esetlegesen beékelődő távolság. Különös módon Amy előre látja, mi fog történni. "A szerelem megöl engem." Azonban hiába látja, tehetetlenül sodródik tovább.
  A szűk létszámú közönség előtt van igazán elemében, amelynek minden tagjával szinte személyes szemkontaktust tarthat, és amely előtt nem kell divatnak, szerepnek, előzetes elvárásoknak megfelelnie. A milliók előtt való ikonként parádézás nem az ő világa, egyediségéből csak veszít vele. A tömeg kegyetlen és hálátlan, ha nem kapja meg, amit akar. "Énekelj, vagy add vissza a pénzemet" - kiabálják az énekesnőnek, aki tudatmódosítók hatása alatt lép színpadra és képtelen az elvárásnak megfelelni. 
  Figyelemre méltó, hogy nem látom indulatba jönni. Nem dühödik meg a börtönviselt férjére, a sikereiből tőkét kovácsoló apjára, a követelőző közönségre és a pofátlan újságírókra, akik a tapintat és jóérzés után kiáltó helyzetekben is pardon nélkül szembevillognak a vakuval.
  Amy-n óriási a nyomás, hogy jó és még jobb legyen. Nem bír ellentartani, és a nyomás alatt folyamatosan csúszik szét. Egy fiatal pár közös fotót kér tőle, az apja biztatja, hogy álljon be mosolyogni a lencse elé. A párocska megkapja a képet. A papa szerint Amy nem mosolygott elég lelkesen, és elrontotta mások örömét. Amy türelmes: de hát megkapták, amit akartak, mi a baj...? Hiába ad, azt a visszajelzést kapja, hogy még mindig nem adott eleget.
  Szeretem a film azon részeit, ahol Amy természetesen énekel, csak egy gitárral vagy bármilyen hangszeres kíséret nélkül. Szeretem azt a részt is, ahol Tony Bennett-tel duettezik. Természetes és tiszta. A hivatalos klipjeiben és turnéiban van valami nehezen elviselhetően mű. Ezért nem fogom hivatalos csatornákon továbbra sem megnézni őt. A filmet viszont, amely Amy természetességét legalább részben konzerválta, megnézném még egyszer.

2015. április 17., péntek

Amikor az élet írja

  Amikor 2010-ben bemutatták a Vespát, Groó Diána másfél órás filmjét és elolvastam az ajánlót - Lali, a cigány kisfiú nyereményjátékon hozzájut egy robogóhoz, amelynek átvételére Budapestre utazik – első kérdésként az ötlött fel bennem,  miért nyereményjáték révén emelkedik ki egy cigány a szegénységből? Miért hagyta benne a rendező – burkoltan – azt a sztereotípiát, hogy a cigány főszereplő találkozása a nagyvárossal, a státuszszimbólumokkal, a jobb élet lehetőségével a véletlenen, a szerencsén múlik, nem saját ambíciója vagy erőfeszítése eredménye? Miért nem készül film például egy hátrányos neveltetésű zenészről?
Mintha a kérdéseim meghallgatásra találtak volna, idén áprilisban a mozikba került Almási Tamás dokumentumfilmje, a Tititá. A rendező két és fél éven keresztül forgatott mintegy 240 órás anyagot Kuru Antal valós történetéből, amelyet másfél órányira vágtak végül. A csapat munkájából olyan eredmény született, amely régi hiányt pótol a kulturális életben. Nem ábrázolja etnikai villongások tárgyaként a főszereplő roma származását és nem időz sokat a nyomorúságos anyagi körülmények taglalásánál. Mélyen és hitelesen mutatja meg a felzárkózás rögös állomásait, azt a tartományt, ahol az ember a saját kezébe veheti sorsát, és előrejutásában nem építhet sem a szerencsére, sem a protekcióra. Nem foglalkozik a mindent átütő tehetséggel, nem egy szűk rétegről, az elitről, a zseniről szól. Arról szól, hogy ha van olyan dolog, amelyet szeretünk, amelyben az átlagnál jobbak vagyunk, akkor tanuljuk meg ápolni, fejleszteni készségeinket és amit megszereztünk tudásban, a nálunk gyengébbeknek – ahogyan mindig vannak erősebbek, úgy mindig vannak gyengébbek is – adjuk át. A történet mindenkinek, aki váratlanul erősen idegen környezetbe kerül, melynek nyelvét kevéssé érti, s ahol fel kell találnia magát, tükörként, értelmezési segédletként, mintaként szolgál.
Az edelényi szegénysoron élő fiatalember, Anti jelentkezik és felvételt nyer a Snétberger Zenei Tehetség Központ 2011-es, összesen tizenkét héten át tartó ingyenes zenei képzésére. A film rövidsége nem teszi lehetővé a hátrányos helyzetű tehetségeket felzárkóztató munka sokrétű szakmai, emberi aspektusának részletes bemutatását, hanem az induló helyzet, a kritikus fordulópontok és a programban részt vett gyerekek lehetséges jövőbeli útjainak bemutatására fókuszál. Az első percek egyikében egy fiatal fiú gitárkísérettel adja elő az ismert népdalt, amely a résztvevők számára több vonatkozásban nem csak a kulturális örökség része, hanem az élet valósága:

„Szegény legény vagyok én, / Erdőn-mezőn járok én, / Krajcárom sincsen, / Elszakadt az ingem.
Van egy lyukas nadrágom, / Folt is rajt' huszonhárom. / Ég alatt hálok, / Jobb időket várok.”



Antiék lakásában osztozni kell az alvóhelyeken, a budapesti vonatjegy megvásárlása komoly anyagi terhet jelent. A közeg egyébként szeretetteli és támogató, a család nem húzza vissza a szárnyait bontogatni készülő fiút arra hivatkozva, hogy otthon van rá szükség, holott bizonyára nélkülözik. Anti anyukája így összegez: „szeretném, ha legalább egy kevéssel többet elérne, mint én”.
Anti önszorgalomból tanult gitározni, a kottát nem ismeri, és érezhető lelkesedéssel áll a tanulási lehetőség elé, amelyben a nagy kalandot látja. A később tornyosuló nehézségekről eleinte fogalma sincs, s ez részben talán szerencse – nincs, ami előre elbátortalanítaná -, másrészt ugyanakkor magában rejti a veszélyt, hogy a sikertelenül vett akadályok eltávolítják a régi életétől, anélkül, hogy fel tudnának kínálni cserébe egy kudarcokon úrrá lenni tudó újat. A zene szeretete mindenesetre óriási hajtóerő. Ahogyan Anti fogalmaz: „Muszáj, hogy gitározzak”.
Anti belső világa olyan, mint a zenéje: spontán, gazdag, szép hangzású, kevéssé tudatos és egyáltalán nem kiművelt. A hangulatait erősen átérzi és könnyen kifejezi; azonban az új benyomások strukturálása, eddigi életébe való beépítése, befogadása igen nehéz.
A Központban való új lakóhelyén a tárgyi környezet és a gyerekek között képződő hierarchia egyaránt kihívást jelent. „Nincs telefonom” – mondja, amikor a telefonszáma urán érdeklődik a recepciós. A diákok többsége természetesnek veszi a szabott napi- és órarendet, a kottaolvasás képességét, a skálázást, a többórás gyakorlást, amelyet Antinak mind tanulnia kell. Anti felméri a különbséget aközött, amit hátrányos helyzetéhez a szociális lehetőségek hiánya tett hozzá és aközött, amiről ő maga tehet. Előbbit könnyebben feldolgozza, tisztában van azzal, hogy ha apró kora óta járhatott volna zeneiskolába, szolfézsra, ha konzervatóriumi diák lenne, könnyebb alapról indulna most. Nehezebben éli meg azt, ami rajta múlik. Nehéz rendszeresen bejárnia órákra, úgy, hogy a  sikerélmény elmarad, és  - mint egy rossz, görbe tükörben - mindenhol azt kell látnia: szakmailag túltesz rajta mindenki, s ez a hátrány csak nagy erőfeszítésekkel számolható fel.
Hiányzik az elfogadó, megszokott edelényi környezet, a család. Szokatlan és kellemetlen tapasztalat az egyedüllét. A legrosszabb, hogy nehézségeit nincs kivel megosztania. A tanárok nem készültek fel arra, hogy a zene matematikai alapjait mélyrehatóan el kell magyarázniuk a tanítványoknak: mi a négy negyed, a két negyed, a tititá, hogyan írunk és olvasunk kottát. Nem arról van szó, hogy Anti ostoba, hanem arról, hogy meg kell tanulnia egy számára addig idegen nyelvet, hogy szót értsen a környezetével, de ez nem megy egyik napról a másikra, s amíg nem sikerül, beszorul a búra alatti, fagyos magányba, ráadásul úgy, hogy a többiek ezt észre sem veszik, s így segíteni sem tudják. Annyit vesznek észre, hogy Anti nehezen alkalmazkodik, sokat alszik, kivonja magát a közösségi életből és hanyagolja az órákat. Anti pedig a rendezőnek elárulja: „Nagyon elment a kedvem, nem vagyok rendben most. Ez semmi, amit én csinálok. Gyenge vagyok ehhez, ha szégyen, ha nem.” Ugyanakkor nem szeretné feladni: „Végig kell csinálnom. Szerintem végig fogom csinálni.”
Anti a képzés előrahaldtával új, fiatal tanárnőt kap, akinek jobban meg tud nyílni. Szól, amikor nem ért valamit, amikor részletesebb magyarázatra van szükség. A fiatal hölgy nem csak zeneelméletre oktatja, hanem segít neki a hátrányok lelki feldolgozásában. Megfogalmazza Anti helyett a fiú érzelmeit, biztatja, hogy ne keseredjen el, hogy gyakoroljon sokat. Felhívja a figyelmét arra a fontos momentumra, hogy ha egyedül érzi is magát, nem ő az egyedüli, aki nehéz úton megy végig, sokan, sokféleképpen kapnak az élettől akadályokat és mindenkinek meg kell birkóznia a rá eső résszel.
A tanárok biztatják Antit, hogy igyekezzen tágabb perspektívából szemlélni az életet: mit szeretne elérni, mit szeretne csinálni, tűzzön ki célokat maga elé. A célok erőt, kitartást adnak, segítenek, hogy ne veszítse el önmagát az átaludt nappalok, mellőzött tanórák sűrűjében. A fiú megtanul segítséget kérni nem csak az oktatóktól, hanem a társaitól is, és lassan-lassan visszatalál a közösséghez.
Fontos tanulsága a filmnek és a Központ programjának is, hogy a kurzus végén, nagyközönség előtt tartott előadáson csak a biztos hangszeres tudású, stabilan színpadképes fiatalok léphetnek fel. A diákok bemutathatják Snétberger Ferencnek a tervezett műsorszámaikat, de – már csak idő hiányában is – nem mindenki mutatkozhat be a szélesebb publikum előtt. A sportszerűség próbája a válogató: higgadtan tudomásul kell venni, ha valaki kimarad, és gratulálnia kell a záró előadásba beválasztott társaknak. Anti azok közé tartozik, akik nem vesznek részt a fináléban.
Felvetődik a kérdés, hogy a tizenkét hetes képzésről Anti mit visz magával, sikerül-e a „kiemelkedés”. A záró képsorok elárulják, hogy a fiú esti gimnáziumba jár és óvodás gyerekeket tanít a szolfézs alapjaira. Anti nem lép előadóként a világot jelentő deszkákra, ugyanakkor elkezdi építeni a saját világát, fokozatosan tágítgatva a szegénytelep határait. Ahogyan mondani szokás: az első pofon a legnagyobb – az első kiugrási kísérlet pedig a legnehezebb. A Snétberger Központban Anti szakmailag és emberileg is jó eszközöket kapott ahhoz, hogy a későbbi hasonló kísérletekben támaszul használja.
Antiban eredendő bátorság van ahhoz, hogy helyzetének és természetének jó és rossz vonatkozásaival egyformán szembenézzen; a rendező ennek objektív tolmácsolásával olyan filmet készített, amely úgy élethű, hogy bármely néző meríthet belőle, hiszen a természete jó és rossz vonatkozásaival való szembenézés bárkinek segíthet reális és élhetőbb alapokra helyezni az életét.
Ennél nagyobb dicséretet egy dokumentumfilmről nem tudok mondani.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Fim címe: Tititá
Rendező: Almási Tamás
Helyszín: Művész Mozi
Időpont: 2015.04.11.

2015. április 16., csütörtök

Anyám tyúkja

  A magyar költészet gyöngyszemeit füzérbe kötő verses előadás, a Mácsai Pál által rendezett Anyám tyúkja tavaly tavasszal, a költészet napján debütált az Örkény Színházban. A darab az egyéves születésnapján is telt házat vonzott, a verskedvelő közönség több tagja nem bírt ellenállni annak, hogy – halkan és feltűnés nélkül – a legszebb sorokat ne suttogja maga elé a színpadi szavalatot kísérve. Igényünk van a versmondásra mint közösségi élményre, a különböző korok szerelmes, hazafias, istenes, komoly vagy tréfás műveinek felelevenítésére, a múltba való kitekintésre és a múlt üzeneteinek kihallására a jelenben. Az est legmagávalragadóbb pillanatai ennek megfelelően azok, amelyek eleven lüktetést adnak a lírai szövegnek és amelyek hidat vernek előadásmódjukkal, hangsúlyaikkal az „itt és most” világához.
„Játszani akarok mostan” – mondja Ficza István Szép Ernő versét tolmácsolva egy gyerek nyűgös és reménykedő követelésével, és játszik is, eljátssza a földet, a mennyországot, érezhetően ide-oda mozog a kettő között, noha csak a színpad deszkáit rója. Kerekes Viktória olyan személyes és bensőséges hangon szólítja meg Arany Lacit, hogy tekintetét követve szinte keressük a nézőtéren Lacikát. Óriási lelkesedéssel fogadja a közönség Für Anikótól József Attila Altatóját, sokan - de leginkább a kissé fáradt arcú szülők – azonosulni tudnak a ringató türelmes, majd lankadó, rimánkodó és végül magát az anyukát álomba szavaló ritmusával.
A színészek nincsenek egyedül a színpadon, akkor sem, ha nem többen osztoznak egy versen. A díszletként szolgáló fehérre meszelt verandás parasztház két, habkönnyű függönnyel takart ajtaján ki- és bejárnak az előadók, egyenként vagy csapatostól. Mintha ünnepélyes alkalomból összehívott, de kötetlen vendégeskedést látnánk, ahol a meghívottak csinosan kiöltöznek, de nem tartják udvariasan a távolságot. Kisebb csoportokba verődnek és érdeklődve figyelik azt, aki éppen viszi a szót, kényelmesen elhelyezkedve a ház előtti padon, a lépcsőn vagy a veranda könyöklőjén. Amint Vajda Milán a négyökrös szekéren tett utazásáról mesél, amikor is vala szomszédja – hatásszünet után bennfentesen hangsúlyozva a nevet – Erzsikének, a pletykára éhes jelenlévők váratlan gyorsasággal körégyűlnek és kíváncsian hegyezik a fülüket.
A szerelmes versek egyik legjobban sikerült darabja az Elbocsátó szép üzenet. Régóta várok olyan előadására, amely nem nagy magasságból szólal meg, pátosszal, hanem az „én és te” intim közelségében, az intimitást szétfeszítő tömény gőggel és nagyon finom, alig észrevehető, de annál rombolóbb viszolygással – mindazzal, amivel Debreczeny Csaba megtölti a sorokat. Egyedül az utolsó strófa megsemmisítő végkicsengésén lehetne csiszolni– „régen nem vagy, mert régen nem látlak” -;  Debreczeny mintha megkegyelmezne Lédának, nem érzem a vers zárásában a nőt elnyelő sötét űrt, amint elfordul róla egy férfiszem sugara.  Debreczenynek jól áll a Vallomás is; Dsida Jenő költeményének szarkazmusa.
Nagyobb kihívás elé állítják a színészeket a szemlélődő vagy metafizikai felhangú versek. Epres Attilának jutott két nagy kedvencem, a Körúti hajnal és a Nem tudhatom. Mindkettő rácsodálkozik a környező város, az ország szépségeire, mindkettő számba veszi, leltározza a mindennapok hétköznapi csodáit. Miért vibrál Epres Attila hangjában valamiféle türelmetlen felindulás, miért pattognak sebesen egymás után a szavak? Mintha nem ráérősen sétálgatna az üveges szemű boltok előtt, a lomha utcaseprőket kerülgetve, hanem gyorsan végigszaladna a körúton, még azelőtt, hogy sietségre kényszerítené a józan robot.
Tempózavart érzek a Dsuang Dszi álmánál is. A mester tűnődését Vajda Milán lassan artikulált, széthúzott szavakkal érzékelteti; az egyes szám első személyű barát érezhetően tudatánál van, ám Dsuang Dszi nem vele egyenrangúan éber, töprengő elme, hanem még félálomban lévő ébredező, aki túlnyújtva, gépiesen keresgéli a szavakat.
Polgár Csaba egy tucatnyi verssel később egészen könnyedén mozog a földi valóság és a metafizikai távlat között, olyan természetesen, hogy nem venni észre, mikor lépi át a határt. Magával viszi a nézőt a nehéz kosarat cipelő Mama nyomában a padlásra, és egyszer csak lebben a szél, a Mama hosszú haja az ég kékjében fürdik. Látjátok? Semmi hókuszpókusz, semmi hatásvadászat, és mégis; nem tudjuk, hogyan, nem tudjuk, mi történt, de igen, a halk szavú kisfiúnak igaza van... látjuk, ahogyan a Mamához lehajol az ég, és csodálkozunk.
József Attila másik versét, a Betlehemi királyokat óvatosan komikus fazonra szabta a rendező. Gálffi László, Znamenák István és Csuja Imre, a három király néha megtoldja egymás strófáját, ahol folytonossági hiány fenyeget, máskor viszont egymás szavába nyisszantanak. Apró civódások után mindenesetre sikerül tiszteletüket tenni az újszülöttnél; majd muzsikáló pásztorokká avanzsálnak, és vígan húzzák a kis Jézus fülébe, míg a Máriát alakító Takács Nóra Diána oda nem kiált vastag hangon, mintha panellakás papírfalán dörömbölne át, hogy most már elég a zajból: „Kedves három királyok!” – majd a beállt csendre lágyan: „Jó éjszakát kívánok!”
Az előadásban fel-feltűnnek a zenei elemek, Pilinszky Négysorosát kántáló kórus adja elő, Kákonyi Árpád a költemények egyikét-másikát zenei aláfestéssel kíséri. Maguk a színészek is változatos eszközök változatos hangeffektjeivel tagolják vagy ritmizálják a verseket.
A Fülemilét már eleve komikusra hangszerelte Arany János zseniális szövege. Für Anikó és Kerekes Éva játsszák a két rossz szomszédot, és ezen a ponton megint erősen helytállónak bizonyul a játék kifejezés; könnyedén dobálják egymásnak a végszavakat, önfeledten karikíroznak, lendületbe hergelik magukat, ha tétről van szó; jöhet szemforgató esküdözés, teátrális asztalcsapkodás, s külön bukéja van a záró résznek, amely hálát ad, hogy mai napság „felebarát mind jó barát”, „magyar ember fél a pörtül”.
A hazaszeretet versei közül magasan kiemelkedik Pogány Judit előadásában a Huszt. Közéleti műveknél gyakran óhatatlanul mérlegelni kezd az előadó, merjen-e nagy lenni vagy merjen-e kicsi lenni, s a mérlegelés belop egyfajta mesterkéltséget az előadásba. Szabályozott mederben folynak a sorok, nem hömpölyög természetesen a szöveg. Pogány Juditból hiányzik az efféle mérlegelés. Mintha titkos csatornán vissza tudna nyúlni a százötven, kétszáz évvel korábbi közhangulathoz, s az akkori indulatok, érzelmek hevével táplálná a verset, mintha ösztönösen a százéves mértékhez szabná az előadást, ahhoz a mértékhez, amely az okostelefon-generációnak már az emlékeiben sem dereng.
Ugyanez a múltba tapogatni tudó, jó arányérzékű ösztön vezeti A vén cigány szavalatánál is. Ha süketen nézném a színpadot, egy kardigánját időnként indulatosan megigazító, fel-alá járkáló, idős hölgyet látnék. A hang, amelyet Pogány Judit a versnek kölcsönöz, annyira parancsoló, annyira köze van mindenhez, ami pokoltól az égig ér, ami lázadó és tisztánlátó és őrült, hogy ha ez a hang azt mondja, „Lesz még egyszer ünnep a világon!”, a hallgatóság csakugyan úgy érzi, hogy minden józan megfontolás ellenére várnia kell az ünnepet.
Ha a nagy, békés ünnepek esetleg késlekednek, akkor a kisebbeket. Április tizenegyedikét, a költészet napját.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Anyám tyúkja (verses válogatás)
Rendező: Mácsai Pál
Helyszín: Örkény István Színház
Időpont: 2015.04.11.

2015. március 18., szerda

Semmibevehetetlen

  „Az ember hozzákopik a körülményeihez. Akit semmibe vesznek, semmivé válik” – mondja özvegy Orbán Béláné saját hatvannégy éves fakó személyére utalva Örkény István Macskajáték című tragikomédiájában, amikor barátnőjének, Paulának hatására eldönti, hogy szakít kopottságával és újra kivirágzik.
A szerző leírása szerint a főszereplő Orbánné „elnyűttnek látszó, de elnyűhetetlen, idősebb asszony. Van benne valami alapvető lomposság, amin az sem változtat, hogy nemrég új ruhát kapott, és a haját is barnára festette.”
Az Örkény Színház színpadán – egyébként a darab egészére jellemző a parádés szereposztás – Pogány Judit játssza az idős özvegyet, annyi eleven energiával és kifejezőerővel, hogy egyetlen pillanatra sem látszik sem elnyűttnek, sem kopottnak. Már a darab elején is, amikor a szerelmi háromszöget még nem lehet sejteni, mindössze a hétköznapi élet apró eseményeit, bosszúságait, csatározásait idézi fel nővérének, Gizának írt levelében, már az elején is átéléssel és elszántan veti magát a tejcsarnok macskaellenes vitájának kellős közepébe. Nem az elkopott, megfáradt öreg néni bizonygatja makacsul vélt igazát, kissé reszketegen és talán a saját reszketegségétől ingerülten. Pogány Judit Orbánnéja szorosan együttlüktet a mindenkori környezetével, pontosan tudatában van a többiek jelenlétének, intenzíven magában hordja őket hangsúlyaikkal, kinézetükkel, szavaikkal együtt. Játszva, erőlködés nélkül felidézi az orrát fintorogva felhúzó és mutatóujját rázva magyarázó tejcsarnokosnőt, az elegáns, puszta megjelenésével csendet parancsoló Paulát és természetesen a saját harcra kész személyét, amint egyre paprikásabban és öntudatosan védi a macska fél deci tejhez való jogát, és még sarokba szorítva sem adja fel: érvei fogytán egy utolsó szúrással, megsemmisítő arckifejezéssel veti oda ellenfelének: „Duplavalagú!”
Szükséges is a színészek részéről a kifejezőerő, mert a színpad díszletben igen szegény. Sárga falú, magas belterű kopár belvárosi szobát látunk radiátorokkal és székekkel. Az egyik fűtőtest tetején gramofon helyezkedik el, zenéjével aláfesti a drámaibb, líraibb részeket. Maguk a szereplők kapcsolják be és ki, cserélgetik a lemezeket vagy fokozzák, halkítják a hangerőt. A tér bal oldalát Molnár Piroska foglalja el Gizaként, a többiektől elkülönülve üldögél, bénaságára, testi fogyatékosságára semmi konkrétum nem utal; kisétál vagy besétál, ahogyan a szerepe diktálja. Többrétegű elszigeteltségét leképezi a tér. Külhonban nincs otthon, fiának rosszallása nélkül nem hívhat magához magyar vendégeket. Ápolónővérre van szüksége, hogy kimozduljon a négy fal közül. Az otthoniaktól elválasztja a földrajzi távolság és a mentalitásbeli különbség. Molnár Piroska disztingvált jelenség, alapvető belső nyugalmat sugároz. Noha régóta csak mérsékelten jár társaságba, mégis jobb emberismerő és kevésbé naiv, mint a sürgő-forgó Orbánné. Finom arcrezdülésekkel regál a színpad jobb oldalán történtekre, ahol húga éli családjával és barátaival a mindennapi életét.
Orbánné nem távolságtartó, a darab szereplőinek többségével birtokos viszonyban van. Paulám, Gizám, Viktorom, szomszédnőm, társbérlőm, esetleg, némi malíciával a tejcsarnokosnő felé: „angyalom”. Pogány Judit a személyes érintettséget nem csak szavak szintjén, hanem minden gesztusában érzékelteti és visszasugározza a környezetre. Nem lehet keresztül nézni rajta, még abban a jelenetben sem, amelyben szerepe szerint leginkább láthatatlan: amikor lánya és veje a kedélyes vasárnapi ebéd mellett annyira nem figyelnek rá, hogy folyamatosan félreértik vagy a mondandóját egyszerűen meg sem hallják. Egy ideig egyszerre beszélnek, Bíró Kriszta, a szinkrontolmács lány és Orbánné: Pogány Judit erőteljes hangjával és széles mozdulataival uralja a terepet, megragadja a lánya karját, ide húzza, oda rángatja, amíg a lány kizökken a szövegéből; figyelme persze mindjárt utána újból elterelődik, de Orbánné nem csendesül: dühösen kárhoztatja a közte és családja közt emelkedő falakat. Vajda Milán, a túlterhelt, agyondolgozott orvos vő mackós szeretettel és több elfogadással veszi körül a mamát, mint felesége, de az Orbánnét foglalkoztató dolgokról, divatról, koncertekről, Pauláról és Viktorról nem lehet beszélni vele sem.
Csomós Mari Paulája magára sokat adó társasági hölgy, jól öltözött, kellemes modorú. Tudja, hogyan nyerje meg magának az embereket. Az egyetlen a szereplők közül, aki napszemüveget visel: a szem, a lélek tükre bizonyos esetekben rejtve marad, ahogyan Paula azon szándéka is, hogy behálózza Orbánné régi lovagját, Viktort. Szemben Orbánnéval, aki megdühödik, ha Viktor nem úgy viselkedik, nem úgy udvarol, ahogyan elvárná, Paula nem érezteti senkivel az elégedetlenségét. Túllép a kellemetlenségeken; szolid életélvezet nyilvánul meg abban, ahogyan könnyed hangon kér egy Hubertust, ahogyan mások múltja, szokásai, tulajdonságai iránt érdeklődik – nem egészen önzetlenül. Ahogyan korábban Orbánnét, később Viktort, legvégül Viktor kimért modorú anyját is megnyeri magának. Az anyát, CS. Bruckner Adelaidát Békés Itala játssza szálegyenes tartással; aprócska termete ellenére rendíthetetlen, mint egy sziklatömb. Látszik, hogy mint operaénekes fia, ő is megszokta  a nyilvánosság előtti szereplést, és Viktor mellé sokkal jobb választásnak tartja a reprezentálni tudó Paulát.
Maga Viktor, akit Jordán Tamás alakít, ellenben a legkevésbé sem úgy fest, mint egy operaénekes. Barna kalapjában, bőrdzsekijében, kék ingjében olyan, mint egy amerikai self-made man, rekedtes hangja mögött komoly dohányos múlt sejthető, artikulációja hagy némi kívánnivalót maga után. Szivar- vagy whiskey-reklám modellarca lehetne. Kissé érthetetlen, hogyan csöppent a fővárosi társbérlet ódon falai közé, és miért nem csodálkozik megjelenésén a közegbe jobban belesimuló Orbánné vagy Paula. A Jordán Tamás belépőjét kísérő operazene a Don Juanból kiélesíti a kontrasztot. Csak akkor érezni, hogy elemi köze van a muzsikához, amikor Wagnerről és a zenéről beszél, mély meggyőződéssel, kioktatóan és a felületes kontároknak kijáró eredendő lenézéssel.
Noha a darab alapvetően Orbánné életének tragikomédiája, ebben az előadásban mindenekelőtt Egérke – Kerekes Éva – alakján sír nevetve vagy nevet sírva a közönség. Kerekes Éva egérkejellegét megadja az, hogy gondosan megcsócsál minden gondolatot és megrág minden egyes kiejtett szót. Riadozó bátortalansággal surran ide-oda, beóvakodik az ajtón, vagy egyszercsak a semmiből megjelenik az elsötétített előszobában. Mint Orbánné, ő is nagyon pontosan felfogja a környezet mozzanatait, de hiányzik belőle a harcrakészség, a legkisebb vélt ellenséges hatásra meghátrál. A kaotikus, folyton változó világban benyomásai rendszerezésével vél kapaszkodót találni, ezért lassan, akkurátusan beszél. Beszámolói hivatalos levelekre hasonlítanak, szavai lassan-lassan koppannak, mintha egy ujjal hosszas töprengés után leütne egy-egy billentyűt egy írógépen. Érzelmeit tompítva, szűk skálán fejezi ki; látszik rajta, hogy hajlamos önvédelemből kerülni a feltűnést, és elhiszi róla a néző – inkább, mint Orbánnéról – hogy hozzákopik a környezetéhez.
A macskajáték-fináléban a tempó lelassul, a szereplők egymás mellett ülve, magukról harmadik személyben szólva mesélik el Orbánné és Egérke fogócskáját. Pogány Judit egészen addig, még a megelőző mérgezéses jelentében is olyan, mint egy tűzhányó, amely tüzes lávát pöfékel magából; az alkalmatlan időben telefonáló „Matuszné angyalom” keresetlenül megkapja tőle a magáét. Nem kell félteni attól, hogy miután Csermlényi Viktor semmibe vette, semmivé válik.
Pogány Judit Orbánnéja semmibevehetetlen.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Örkény István: Macskajáték
Rendező: Mácsai Pál
Helyszín: Örkény István Színház
Időpont: 2015.03.08.

2015. március 1., vasárnap

Illusztrált hangoskönyv

Bulgakov népszerű misztikus regényének, A Mester és Margaritának színpadra vitele nehéz feladat.
Mintha egy rengeteg növényfajt rejtő, vadul burjánzó őspark állna előttünk, többezer éves matuzsálemi fenyőkkel, a héten ültetett árvácska-ágyásokkal, összehajló, összegubancolódó ágú bokrokkal, összetartó és széthúzó, nehezen járható, nehezen követhető ösvényekkel. Amikor elindulunk a felfedezésére, nem látszik, merre is tartunk pontosan, jobbra is, balra is elvonja a figyelmünket lépten-nyomon valamilyen érdekes látnivaló; ahogyan azonban haladunk előre, mégis kirajzolódik idővel, hogyan férnek meg egységes rendben az ősfák az árnyékukban növekvő egynyári virágokkal, hogyan állnak össze a színes-szagos szirmok és üdezöld falevelek egységesen kertté. Aki ebben a kedves zűrzavarban szeretne három-négy órás körsétát levezényelni úgy, hogy a kert legszebb és legjellegzetesebb látnivalóit érintse, előre meg kell tisztítania könnyen járhatóvá a megfelelő ösvényeket és figyelmen kívül kell hagynia azokat a mellékutakat, amelyeken túl messzire keveredhetnek el a látogatók, miközben szem elől vesztik, ami a terepen igazán lényeges és rendhagyó.
Bulgakov könyvében hasonlóképp  több helyszínen fut a cselekmény, több szálon, több idősíkon, rengeteg szereplővel. A szereplők mindegyikének megvan a maga külön története, kiét hosszabban ecseteli az író, kiét csak pár bekezdésben. A rendezőnek, dramaturgnak döntenie kell, a vágás nélkül is nehezen érthető, szerteágazó cselekmény mely fő- és oldalhajtásait vonja be a színpadi darabba úgy, hogy a történet kerek egész maradjon, valamint hogyan fordítsa a prózai szöveget a színház nyelvére.
A debreceni Csokonai Színházban február végétől tekintheti meg a közönség a regény adaptációját Rusznyák Gábor rendezésében. Azokat a nézőket, akiknek nem volt szerencséjük ezidáig olvasni a regényt, a színlap nagyban segíti a darab értelmezésében, mintegy térképet ad a bejárandó terephez. Az egyoldalas sűrű írás felvázolja a történet gerincét, a fontosabb szereplőket, egymáshoz való viszonyukat, az előadásban majdan látott helyszíneket, a valóság és valóságon túli világ határvonalait.
A színpad előterében kis asztalka, fotel és jobboldalt egy ágy helyezkedik el, amely jelenettől függően képviseli egy moszkvai lakás belterét, kórházi szobát vagy az ókori jeruzsálemi helytartó palotájának egyik termét. Mögötte lépcsőzetes kialakítással három szintűvé válik a tér, mintha három szürke dobogót raknánk egymásra; a sötét, jellegtelen belteret a szereplők töltik meg színekkel és élettel. Itt láthatjuk majd a TÖMEGÍR szervezet éttermét sürgő-forgó pincérekkel, a Sátán bálját az alvilági vendégsereggel és a hegyet, ahol keresztre feszítik Jézust. A színpad hátterében vetítővászon függ, amelyen kirajzolódik hol a moszkvai park, hol a hullámzó folyótükör, és amelyen különféle árnyjátékok jelzik a magánlakás fürdőszobáját meztelen női sziluettel vagy a bonctermet, ahol a halálos balesetet szenvedett Berlioz teteme fölött konzíliumot tartanak az orvosok.
A jelenetek összekötését narrátor segíti, csak a hangját halljuk, amint bemutatja az egyes szereplőket, mindjárt a darab elején a színpadon feltűnő Berliozt és Hontalan Ivánt, kik ők, min vitatkoznak éppen. Amint a narrátor elhallgat, Kiss Gergely Máté mint Iván és Garay Nagy Tamás mint a TÖMEGÍR elnöke ténylegesen megszólalnak, folytatják vitájukat. Az előadásra végig jellemző, hogy a narrátor és a szereplők egymásnak adogatják a szót. A párbeszéd, az adogatás dinamikája lendületes, a végszavakat pontosan dobják fel és kapják el a színészek. Bizonyos esetekben a narrátor feleslegesen hosszú lére ereszti mondandóját, például jelzi, hogy a Pilátust játszó Csikos Sándor latinul fog megszólalni, aki ezután magyarul mondja szövegét, ahogyan eddig is.
Amint az előadás két idősíkon játszódik, a huszadik századi Moszkvában és az ókori Jeruzsálemben, úgy az előadást kísérő zene jellege is kettős. Jazzes hangzású, néha lassúbb, néha gyorsuló szalonzene váltakozik klasszikus kórusművekkel, attól függően, hogy éppen a világi vagy a vallási, lelki rezdülésekre helyeződik-e a hangsúly.
A színpadi hangulat kevéssé sötét, ördögi. Woland - Szalma Tamás - eleganciájával, nagyvilági nyugalmával élesen elválik a hózentrógeres, svájci sapkás, aktatáskás moszkvai lakosoktól. Az őt kísérő alakok közül a pepitanadrágos Korovjov - Vranyecz Artúr - a legmarkánsabb, legmozgékonyabb egyéniség; vezényli a kórust, pantomimet játszik a Varietészínház előadásában, támogatja Margaritát mint a bál háziasszonyát. Bakota Árpád mint Azazello keménykalapban, hajszálcsíkos öltönyben sztepptáncoshoz hasonlít,  mély, rekedtes hangon, keveset beszél. Van benne valamennyi  a maffiózóból is, a bál utáni beszélgetésen egészen természetesen, magabiztosan kapja elő a fegyvert és süti el a háta mögött méterekkel lévő kártylapra, amelyet biztonsággal átlyukaszt a közepén. Behemót - Papp István - férfi létére is macskás jelenség, hízeleg, dörgölőzik, előszeretettel lustálkodik, alkalmilag elfoglalva a szín legkényelmesebb pontját, az ágyat, amelyen teljes hosszában kinyújtózhat. A Hellát játszó Sárközi-Nagy Ilona ledér, áttetsző blúzban, filigrán főkötőben szexi szobacicaként kíséri a csapatot. A társaságból hiányzik a sötét, ördögi vonás. Baljós, nyugtalanító benyomást leginkább a talpig feketébe öltözött, arcukat elfedő, névtelen alakok keltenek, akik feltűnnek Woland és emberei körül, árnyékként szegődnek a halálra vagy elmezavarra ítélt helybeliek nyomába, ha pedig nincs kit kísérniük, elnyúlnak a földön, készen rá, hogy ha szükséges, újra talpra feketélljenek.
A történet jeruzsálemi szála a moszkvai vonalnál gyengébbre sikerült. A sűrű narrációban elhangzott hangulatfestő megjegyzések nem minden esetben állnak összhangban azzal, amit a színpadon látunk. Jésua alakítása egysíkú, azt, hogy „örülök”, azt, hogy „sajnálom”, Mercs János ugyanolyan hangsúllyal mondja. Elöl-hátul vérfoltos jelmeze arra utal, hogy nem sokkal korábban durván bántalmazták, de kedélyében, mozgásában  a bántalmazásnak nyoma sincs, mesélő, társalgási hangon szól Pilátushoz. Mercs János egy későbbi jelenetben mint Nyikanor sokkal élénkebben, kifejezőbben játszik.
A keresztrefeszítés jelenetében az elítéltek vállára helyezett barna oszlop képezi a kereszt rövidebb szárát, ők maguk saját testükkel a hosszabbat. Sárgás fényű, párás, fülledt atmoszférában zajlik a kivégzés, Lévi Máté – Janka Barnabás – kétségbeesetten igyekszik Jézus közelébe férkőzni, hogy enyhítsen szenvedésein.
Pilátus precíz, türelmes hivatalnok, színrelépésekor kissé lekezelően vallatja Jésuát. Fejfájásnak, rosszullétnek nem sok jelét adja. Katonai egyenruhája fölött fehér, köpenyszerű kabátot visel; ahogyan érdeklődve figyeli a foglyot, s gondolkodik, zsebre tett kézzel konstatál, olyan, mint egy orvos. Kitűnően jeleníti meg a helytartó különféle, váltakozó viszonyulását Jésuához, a kíváncsiságot, szigort, elnézést, haragot, parancsnoklást.
A narrátor szövegét a színpadon legjobban Hontalan Iván – Kiss Gergely Máté – képzi le, ha a kommentár szerint nem hiszi, amit hall, arcára kiül a hitetlenkedés, ha a kommentár szerint dühösen trappol be a TÖMEGÍR éttermébe, szinte forr a tehetetlen haragtól. Az írószövetségben játszódó jelenetben nem csak Iván remekel, hanem szép rendezői megoldást látunk arra is, hogyan tudják kiváltani a tömegszereplők a narrátort. Az összecsoportosuló irodista hölgyek egymás szavába vágva mesélik el, csivitelve, mintegy pletykaként, hogyan is működik a szervezet, milyen előnyöket kínál, milyen nyaralási lehetőségeket, hol és kik tudják a szállásokat igénybe venni. Közben izegnek-mozognak, tolakodnak, helyezkednek és egy fekete jegyzettömbbel legyezik magukat.
A két főszereplő, Mészáros Tibor és Krajcsi Nikolett mint Mester és Margarita az egymással való játékukban nyújtják a legjobbat. Mészáros Tibor semlegesen, majdnem kívülállóként kezd mesélni a kórházban Ivánnak szerelméről. Később a mese megelevenedik, Margarita feltűnik egy ajtónyílásban. Először csak a kezében tartott sárga virágcsokor úszik be lassan a képbe, majd ő maga is láthatóvá válik, nagyon csinos a prémgalléros kabátkában, rózsaszín szoknyában, kis kalapban. Az addig színtelen hangon emlékező Mester megélénkül a nővel szemben, nem is leplezi csodálatát és azonnal őszintén megnyílik, nem tagadva, hogy a virágcsokor nem tetszik neki, a hölgy viszont annál inkább. A két főszereplő kapcsolata Wolanddal és kíséretével vagy a kórház lakóival kevésbé kidolgozott – közös jeleneteik cselekményszinten jól követik a regényt, de nem árulják el, hányadán is áll a Mester vagy Margarita ezzel  a különös társasággal, amelytől a sorsa függ. Ők egymást látják igazán és egymásban oldódnak fel igazán. Margarita erőszakosan nekiesik a feljelentőnek, aki kitúrta lakásából Mestert, dühöngve pusztítja a nekik ártó irodalmi ellenfelek tulajdonát, a Mester pedig félig rémülten, félig szégyenkezve figyeli a számára addig ismeretlen boszorkány-kitöréseket. Ezzel együtt és ezen túl, fogják, cirógatják egymás kezét, nem válnak el egészen az előadás végéig, amikor a beteg, erőtlen Mestert magára hagyva Margarita a színpad másik végére táncol-forog.
Miután a Mester befejezi a regényét és megadja Pilátusnak  a régóta várt feloldozást, megnő közötte és Margarita között a távolság.
Az elmegyógyintézetben ápolt Iván lassan, nagyon lassan megérti, mi minden történt – nem csak vele -, azóta, hogy a moszkvai parkban Woland leült mellé a padra és belekezdett a Pilátusról szóló elbeszélésbe. Megérti, hogy amíg lehetetlennek és őrültségnek tartotta a történetet, lehetetlenül és őrülten viselkedett. Amint elfogadja a létezés irracionális vetületét, és kezdi kiismerni az összefüggéseit – tudja, hogy ha a Mester nincs az élők között, Margarita sem lehet, hiszen ők ketten összetartoznak -, zavara fokozatosan eloszlik.
Az utolsó jelenetben, amint az ápolónővel beszél, Iván már nem izgága és erőszakos; az elfogadó és egyre tisztábban látó nyugalom végszavával zárja az előadást.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita
Rendező: Rusznyák Gábor
Helyszín: Csokonai Nemzeti Színház
Időpont: 2015.02.28.

2015. február 27., péntek

Bohózat és szomorújáték Heilbronnban

A megszűnését februárban bejelentő Szputnyik Hajózási Társaság előadásait – köztük A heilbronni Katicát - tavasz végéig láthatja a közönség. Kleist darabja egyszerű cselekményvezetésű, jól követhető lovagdráma, amelynek végén a tiszta és állhatatos jellem elnyeri jutalmát, a rossz, intrikus figura pedig hoppon marad. Mintha a gyerekkor régi meséi elevenednének meg, várnéppel, császárral, mitikus lényekkel. Szinte tapintható a darab szellemiségében a Süsüből  ismerős rigmus: „Üdvözöllek, dicső lovag, szép a ruhád, szép a lovad” – váratlan találkozások, egymásra találások, fennkölt lovagi eszmék, csinos ruhák, vitéz paripák, szép nők. A rendező, Kovács D. Dániel legnagyobb érdeme, hogy a kissé süsüs mesét a lehető legegyszerűbb eszközök kreatív felhasználásával komoly felnőttmesévé mélyíti.
A díszlet elemei könnyen leltárba vehetők. Írd és mondd: 2 darab asztal, 1 darab szék, 1 mennyezeti lámpa. Ezekkel a minimál-elemekkel és elemek között játszanak a színészek.
Az előadás azzal a jelenettel indul – azt a jelentet emeli ki a darab utolsó részéből az elejére a rendező -, amikor Friderik, Sugárvár grófja gyengéden, udvarlóan faggatja a bodzabokrok árnyékában a félálomban lévő Katicát: miért követi őt mindenhová? A két összetolt asztal képezi a mező magaslati pontját, Kurta Niké hunyt szemmel elhanyatlik rajta mozdulatlanul, Hajduk Károly óvatosan mellé húzódik és igyekszik elejtett szavaiból kibogozni a titkot, mintha csapdába esett állat fájó mancsát bogozná ki a rácsapódott vasak közül. Rejtély, kíváncsiság, segítő akarat és vonzalom lebeg a levegőben, egyelőre súlytalanul, megfoghatatlanul.
Azután a szín bírósági tárgyalássá alakul, ahol újabb szereplők jelennek meg, tisztázódik, ki kicsoda, hogyan vonta magára Friderik Katica apjának, Tiboldnak a haragját. A himbálózó mennyezeti lámpa fényében ide-oda bolyonganak a talpig feketébe öltözött esküdtek árnyai. Tibold hosszú monológban ismerteti az előzményeket, Király Dániel helyenként küzd a masszív, tömör szöveggel, amely mintha egyhelybe szegezné; keveset mozog, gesztikulál. Amint Sugár grófja átveszi Katica vallatását, megelevenedik a szín. Hajduk Károly méltóságteljes, disztingvált jelenség. Gyóntató modorban kezdi, kenetteljesen és távolságtartón. Később egyre vehemensebben faggatózik, indulatba hozza az egyébként szelíd természetű Katicát, aki rosszul viseli saját felindulását, reszket és szorong. Nincsenek egyenlő helyzetben; Katica térdel, Friderik mindig legalább fél fejjel fölé magaslik, és nem ismer pardont: szavaival fokozza a lányra nehezedő nyomást, lehajol hozzá egészen közel, szemével fogvatartja a szemét, és kérdez, egyre kérdez. Az igézet, amellyel szándéka ellenére hatalmában tartja az emlékei közt kutató, engedelmes Katicát, nyilvánvaló. Maguk az esküdtek is látják, és megsajnálják a tehetetlenül vergődő, értetlen leányt. A tárgyalás Friderik felmentésével végződik. A bosszúszomjas apán kívül mindenki úgy gondolja, hogy semmiféle ördögi, rosszindulatú mesterkedésről nincs szó, csupán „a természet mindennapos csodáiról”. Tibold karjára veszi az eszméletét vesztő lányt és kiviszi a színről, Friderik pedig valódi könnyeket sír, mintha a saját könyörtelen faggatózása utólag fájni kezdene belül.
A nevezetes asztalka ismét átalakul, Kunigunda – Bach Kata – hever rajta megkötözve fogolyként. A fogoly körül állandó a nyüzsgés-forgás a szénégető kunyhó sötétjében. Szabó Zoltán egyszerre játsza a két fogvatartót, Miksa és György grófokat. Néha balról villan fel a fény, Szabó Zoltán félprofilban látszik, mély, rekedtes hangon dörmög. Máskor jobbról világítják, eltérő szögből; egészen más hangon szólal meg, másik karakterre vált, fél pillanat alatt. A kontraszt ellenállhatatlanul mulatságos. Ugyancsak Szabó Zoltán lényegül át még számtalan más gróffá is az előadás folyamán, újra és újra megteremtve pillanatról pillanatra a saját ellentétét.
Hamarosan megérkezik Friderik, akinek szintén a kunyhó mellett vezet el az útja. Ismeretlenül is a hölgy szolgálatára kel és nekilát a kiszabadításának. Csatajelenetek hangeffektjei hallatszanak, kard pendül, buzogány suhog, a vitézek úgy vívnak egymással, mintha fegyver lenne a kezükben, holott csak a levegőt markolják, és úgy esnek össze sebesülten, mint akiket valós találat ért. Az illúzió szinte tökéletes, és hogy mégis illúziótlanul, láthatóan tárgyi eszközök nélkül teremtik meg, nevetésre ingerli a nézőt.
Bach Kata szigorú eleganciával jeleníti meg az arisztokrata hölgyet. Határozottan, ugyanakkor mértéktartóan flörtölni kezd megmentőjével, Friderikkel; gyakorlata van benne, hiszen rendre az ujja köré csavarja a környék lovagjait.
Friderik álmát Király Dániel meséli el Szibilla szerepében, a felismerhetetlenségig öregasszonnyá lényegülve. Ezúttal nem monologizál, hanem előadja az álmot. Eljátssza Frideriket, az anyját és az angyalt, jó arányú szereptorlódással: egyszerre marad az elbeszélő Szibilla és az a figura, akiről éppen mesél. Kunigunda töprengve hallgatja, fejében már érlelődik a terv, hogy megszerzi  férjnek Sugárvár grófját. A siker azonban nem csak a kiszemelten múlik, hiszen ott van az udvarnál a betolakodó vendéget dühös gyanakvással figyelő, akaratos anya is - Rainer-Micsinyei Nóra -, aki kezének intésével irányítja fiát Kunigundához közelebb vagy távolabb, ahogyan a helyzet – az érdekei – kívánják.
A kisasztalt egy időre száműzik a színről, amíg Katica és az apja hazafelé tartva keresztülvágnak egy fenyőerdőn. Újabb illúzió: a két alak a nézőkkel szemben, egy helyben sétál, két oldalt elsuhan mellettük a táj, illetve a fenyőágakat ringató fák. Katica az oldott családi közegben beszédesebb, mint eddig. Arckifejezése, hangjának tónusa butuskás, szavaiban van valami primitív és erőszakos. Apjával való vitájában hisztérikusan elragadtatja magát, és amikor a saját haláláról vízionál, Tibold elveszti a türelmét és kioszt egy pofont. Katica elcsendesedik, Tibold bocsánatkérően tudakolja, haragszik-e. Folytatják az útjukat, nem történt helyrehozhatatlan törés, hiszen alapvetően szeretik egymást.
Még aznap véletlenül a lány tudomására jut a Sugárvár ellen tervezett merénylet, Katica felkerekedik, hogy személyesen adjon hírt a veszedelemről. A kisasztal visszatér mint várkapu, a leány megdöngeti. Friderik, aki éppen házasodni készül, minden eddiginél kevésbé örül a hívatlan és váratlan vendégnek. Meghallgatni sem hajlandó, és amikor Katica csak köti az ebet a karóhoz, hogy életbevágó hírt hozott, lekapja a falról a fekete habszivacs korbácsot és komoly indulattal elveri. Minden ütés mintha azt kérdezné: még mindig itt vagy? Még mindig nem unod?
Katica tehetetlenül áll, miközben csúszik szét: kibomlik a haja, ruhája egyre ziláltabb. Friderik végre kiadja minden dühét és sarokba hajítja a korbácsot. A döbbenten figyelő szolga, Gottschalk – Kárpáti Pál – igyekszik enyhíteni a feszültséget, szelíden félrevonja Katicát és kifaggatja, mi járatban van pontosan. Mint korábban is, most is nyíltan örül, hogy viszontlátja  a lányt.
A közelgő támadás híre észhez téríti Frideriket. Elszégyelli magát, ahogyan Katicára néz, és egy selyemkendőt kínál neki védelemül az esti hideg ellen – de ezt is olyan szerencsétlenül, hogy a földre ejti, Katica hajlonghat mélyen a kelme után.
Villódzó fények közt kezdetét veszi az ostrom, itt porba hull egy fej, ott átharapnak egy torkot, nyílvesszők repkednek a levegőben, az egyik vessző ütközések és kanyarok után talál célba, mint a biliárdasztalon a cselesen meglökött golyó. Miután mindenki holtan hever a csatatéren, a holtak életre kelnek, modern zenére táncra perdülnek, Friderik alaposan megforgatja Katicát és Kunigundát, majd a két lány Frideriket. A bohózatba illő vérfürdő után elkomolyodik a történet, a szerelmi háromszög egyre élesebb körvonalat kap.
Megismétlődik a darab első jelenete - hasonló szavakkal, de bizonyos látványbeli különbséggel -, amelyben Friderik arról kérdezi az alvó Katicát, miért jár utána mindig. Katica még azelőtt vetkőzni kezd, hogy elaludna, hiányos öltözékében a vallatás hangsúlyosan erotikus. Mögöttük kinyílik a tér, gőz gomolyog, a díszletben nincs semmi földi; egy másik valóság veszi őket körül.
Valamivel később kiderül, hogy nem csak körülöttük, hanem Kunigunda körül – helyesebben: magában Kunigundában - is van valami furcsaság. A flörtre mindig kész szép hölgy álcája lassan szétmállik, előbukkan alóla egy gépies, célratörő, kevéssé emberi és nagyon hideg lény alakja. Ahogyan Friderik és Katica közelednek egymáshoz, úgy szorul ki egyre jobban Kunigunda a méltó vetélytárs szerepéből, mintha eddig Friderik figyelme melegítette volna, és most, hogy a figyelem elfordult róla, képtelen lenne leplezni érzelemszegény, szürkévé fakult valóját. A változás Frideriknek is feltűnik, úgy néz Kunigundára, mintha először látná – bizonyos értelemben így is van -, végigtapogatja, mintha a bőre alatt keresné azt a másik, vidám és érte rajongó nőt, aki nincs sehol. Kunigunda még adja a menyasszonyt, de kimondatlanul is érződik, hogy kétségbeesett színjátékról van szó, amely nem téveszt meg senkit, legkevésbé  Frideriket.
Kunigunda mellett Katica ragyogóbbnak tűnik fel, mint bármikor; fényét emeli frissen szerzett rangja, miután a császár örökbe fogadja és lányaként kezeli. Friderik, aki korábban sem bizonyult a szerelmi tapintat bajnokának, megkéri Katica kezét és Kunigundáról, valamint a vele történt eljegyzésről egészen egyszerűen megfeledkezik. Kunigunda csak a szerelmesek kézfogóján döbben rá, hogy nem ő lesz az ifjú feleség. Jeges hangon, megalázottan átkokat szór a fiatal párra. Katica, aki, mint korábban, most sem érti, mi történik körülötte, csak azt, hogy mint eddig is, most is elválaszthatatlanul Friderikhez tartozik, nem bírja a beálló, komoly csöndet és elveszti az eszméletét.
Hátul újra kinyílik a tér, bele a végtelenbe, gomolygó gőz száll fel, elfedve a szemhatárt.
Friderik a karjába veszi menyasszonyát, hosszan szembenéz az ellenségesen rájuk meredő Kunigundával, majd elfordul, védőn magához szorítja Katicát és eltűnik vele a párás, gomolygó ködben.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Heinrich von Kleist: A heilbronni Katica
Rendező: Kovács D. Dániel
Helyszín: Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház
Időpont: 2015.02.21.