Too much love will kill you

  Évek óta nem nézek tévét. Erős szűrőn keresztül, válogatottan érkeznek a külvilág hírei. Tudtam, hogy létezik egy Amy Winehouse nevű énekesnő és tudtam, hogy önpusztító életmódjába belehalt. Mást nem tudtam róla. Alapvetően annyira taszít a mód, ahogyan a bulvármédia a szerencsétlen emberi sorsokról tudósít, hogy azonnal kifeszül és zár a szűrő - nem a tragikus sors előtt, hanem a tragikus sorsból fújt szenzációhajhászat előtt.

  Múlt héten a rádióban elcsíptem egy beszélgetésfoszlányt. Nem tudom, melyik adón, ki mondta vagy kinek mondta: mindenesetre elhangzott, hogy az énekesnő nagyon jó, egyedi hanggal bírt és mindenképpen érdemes megnézni a róla készült dokumentumfilmet (Amy - az Amy Winehouse sztori). A "jó hang" és a "dokumentumfilm" szavak áthatoltak a védelmi vonalon. Beültem egy kis mozi szűk termébe, ahová rajtam kívül még négyen érkeztek, és ahol pattogatott kukorica-ropogtatás, valamint sültkrumpli-csámcsogás aláfestése nélkül tekintheti meg a közönség az énekesnő rövidre szabott életútját.

  Tetszett a hang. Egy pályatárs megjegyzi még ez elején: öreg lélek sugárzik belőle, s felteszi a kérdést, ha Amy tizennyolc évesen ennyire tapasztalt, tudatos zenét kreál, hová jut vajon hét-nyolc évvel később? A választ senki sem sejti. Akkor még nem sejti senki az elkövetkező népszerűséget, sikert és lecsúszást. Amy azt mondja, egyedi zenét akar(t) írni, olyat, amelyet ő  maga szívesen hallgatna. A dalaiban a saját életét írja; amit papírra vet, illetve amiből dal születik, ahhoz elsődlegesen köze van. Tudatos az érzelmeit illetően, kordában tartásukban viszont ijesztően tehetetlen. Tudja, hogy amit előad, az jó, de nem tudja megvetni élete önálló fundamentumát, nem tudja megszabni, mihez legyen elsődlegesen köze. Amikor álomhangjával önállóan keres, és tiniként beköltözhet első önálló lakásába, minden vágya, hogy egész nap zenével foglalkozhasson és füvezhessen. Önálló ambíciója nincs. Csonka és zavaros képletű családjából kipottyanva az élete továbbra is csonka és zavaros képletű marad. A keletkező űrt egy rossz múltú és jelenű férfival való kapcsolat tölti ki. "Bármit megteszek, amit te is" - szól Blake-hez, akivel később összeházasodnak, és aki nincs jó hatással rá. Semmi nem olyan fontos, mint hogy közel érezhesse magát hozzá és semmi sem olyan riasztó, mint a közéjük esetlegesen beékelődő távolság. Különös módon Amy előre látja, mi fog történni. "A szerelem megöl engem." Azonban hiába látja, tehetetlenül sodródik tovább.

  A szűk létszámú közönség előtt van igazán elemében, amelynek minden tagjával szinte személyes szemkontaktust tarthat, és amely előtt nem kell divatnak, szerepnek, előzetes elvárásoknak megfelelnie. A milliók előtt való ikonként parádézás nem az ő világa, egyediségéből csak veszít vele. A tömeg kegyetlen és hálátlan, ha nem kapja meg, amit akar. "Énekelj, vagy add vissza a pénzemet" - kiabálják az énekesnőnek, aki tudatmódosítók hatása alatt lép színpadra és képtelen az elvárásnak megfelelni. 

  Figyelemre méltó, hogy nem látom indulatba jönni. Nem dühödik meg a börtönviselt férjére, a sikereiből tőkét kovácsoló apjára, a követelőző közönségre és a pofátlan újságírókra, akik a tapintat és jóérzés után kiáltó helyzetekben is pardon nélkül szembevillognak a vakuval.

  Amy-n óriási a nyomás, hogy jó és még jobb legyen. Nem bír ellentartani, és a nyomás alatt folyamatosan csúszik szét. Egy fiatal pár közös fotót kér tőle, az apja biztatja, hogy álljon be mosolyogni a lencse elé. A párocska megkapja a képet. A papa szerint Amy nem mosolygott elég lelkesen, és elrontotta mások örömét. Amy türelmes: de hát megkapták, amit akartak, mi a baj...? Hiába ad, azt a visszajelzést kapja, hogy még mindig nem adott eleget.

  Szeretem a film azon részeit, ahol Amy természetesen énekel, csak egy gitárral vagy bármilyen hangszeres kíséret nélkül. Szeretem azt a részt is, ahol Tony Bennett-tel duettezik. Természetes és tiszta. A hivatalos klipjeiben és turnéiban van valami nehezen elviselhetően mű. Ezért nem fogom hivatalos csatornákon továbbra sem megnézni őt. A filmet viszont, amely Amy természetességét legalább részben konzerválta, megnézném még egyszer.

Amikor az élet írja

  Amikor 2010-ben bemutatták a Vespát, Groó Diána másfél órás filmjét és elolvastam az ajánlót - Lali, a cigány kisfiú nyereményjátékon hozzájut egy robogóhoz, amelynek átvételére Budapestre utazik – első kérdésként az ötlött fel bennem,  miért nyereményjáték révén emelkedik ki egy cigány a szegénységből? Miért hagyta benne a rendező – burkoltan – azt a sztereotípiát, hogy a cigány főszereplő találkozása a nagyvárossal, a státuszszimbólumokkal, a jobb élet lehetőségével a véletlenen, a szerencsén múlik, nem saját ambíciója vagy erőfeszítése eredménye? Miért nem készül film például egy hátrányos neveltetésű zenészről?

Mintha a kérdéseim meghallgatásra találtak volna, idén áprilisban a mozikba került Almási Tamás dokumentumfilmje, a Tititá. A rendező két és fél éven keresztül forgatott mintegy 240 órás anyagot Kuru Antal valós történetéből, amelyet másfél órányira vágtak végül. A csapat munkájából olyan eredmény született, amely régi hiányt pótol a kulturális életben. Nem ábrázolja etnikai villongások tárgyaként a főszereplő roma származását és nem időz sokat a nyomorúságos anyagi körülmények taglalásánál. Mélyen és hitelesen mutatja meg a felzárkózás rögös állomásait, azt a tartományt, ahol az ember a saját kezébe veheti sorsát, és előrejutásában nem építhet sem a szerencsére, sem a protekcióra. Nem foglalkozik a mindent átütő tehetséggel, nem egy szűk rétegről, az elitről, a zseniről szól. Arról szól, hogy ha van olyan dolog, amelyet szeretünk, amelyben az átlagnál jobbak vagyunk, akkor tanuljuk meg ápolni, fejleszteni készségeinket és amit megszereztünk tudásban, a nálunk gyengébbeknek – ahogyan mindig vannak erősebbek, úgy mindig vannak gyengébbek is – adjuk át. A történet mindenkinek, aki váratlanul erősen idegen környezetbe kerül, melynek nyelvét kevéssé érti, s ahol fel kell találnia magát, tükörként, értelmezési segédletként, mintaként szolgál.

Az edelényi szegénysoron élő fiatalember, Anti jelentkezik és felvételt nyer a Snétberger Zenei Tehetség Központ 2011-es, összesen tizenkét héten át tartó ingyenes zenei képzésére. A film rövidsége nem teszi lehetővé a hátrányos helyzetű tehetségeket felzárkóztató munka sokrétű szakmai, emberi aspektusának részletes bemutatását, hanem az induló helyzet, a kritikus fordulópontok és a programban részt vett gyerekek lehetséges jövőbeli útjainak bemutatására fókuszál. Az első percek egyikében egy fiatal fiú gitárkísérettel adja elő az ismert népdalt, amely a résztvevők számára több vonatkozásban nem csak a kulturális örökség része, hanem az élet valósága:

„Szegény legény vagyok én, / Erdőn-mezőn járok én, / Krajcárom sincsen, / Elszakadt az ingem.

Van egy lyukas nadrágom, / Folt is rajt' huszonhárom. / Ég alatt hálok, / Jobb időket várok.”

Antiék lakásában osztozni kell az alvóhelyeken, a budapesti vonatjegy megvásárlása komoly anyagi terhet jelent. A közeg egyébként szeretetteli és támogató, a család nem húzza vissza a szárnyait bontogatni készülő fiút arra hivatkozva, hogy otthon van rá szükség, holott bizonyára nélkülözik. Anti anyukája így összegez: „szeretném, ha legalább egy kevéssel többet elérne, mint én”.

Anti önszorgalomból tanult gitározni, a kottát nem ismeri, és érezhető lelkesedéssel áll a tanulási lehetőség elé, amelyben a nagy kalandot látja. A később tornyosuló nehézségekről eleinte fogalma sincs, s ez részben talán szerencse – nincs, ami előre elbátortalanítaná -, másrészt ugyanakkor magában rejti a veszélyt, hogy a sikertelenül vett akadályok eltávolítják a régi életétől, anélkül, hogy fel tudnának kínálni cserébe egy kudarcokon úrrá lenni tudó újat. A zene szeretete mindenesetre óriási hajtóerő. Ahogyan Anti fogalmaz: „Muszáj, hogy gitározzak”.

Anti belső világa olyan, mint a zenéje: spontán, gazdag, szép hangzású, kevéssé tudatos és egyáltalán nem kiművelt. A hangulatait erősen átérzi és könnyen kifejezi; azonban az új benyomások strukturálása, eddigi életébe való beépítése, befogadása igen nehéz.

A Központban való új lakóhelyén a tárgyi környezet és a gyerekek között képződő hierarchia egyaránt kihívást jelent. „Nincs telefonom” – mondja, amikor a telefonszáma urán érdeklődik a recepciós. A diákok többsége természetesnek veszi a szabott napi- és órarendet, a kottaolvasás képességét, a skálázást, a többórás gyakorlást, amelyet Antinak mind tanulnia kell. Anti felméri a különbséget aközött, amit hátrányos helyzetéhez a szociális lehetőségek hiánya tett hozzá és aközött, amiről ő maga tehet. Előbbit könnyebben feldolgozza, tisztában van azzal, hogy ha apró kora óta járhatott volna zeneiskolába, szolfézsra, ha konzervatóriumi diák lenne, könnyebb alapról indulna most. Nehezebben éli meg azt, ami rajta múlik. Nehéz rendszeresen bejárnia órákra, úgy, hogy a  sikerélmény elmarad, és  - mint egy rossz, görbe tükörben - mindenhol azt kell látnia: szakmailag túltesz rajta mindenki, s ez a hátrány csak nagy erőfeszítésekkel számolható fel.

Hiányzik az elfogadó, megszokott edelényi környezet, a család. Szokatlan és kellemetlen tapasztalat az egyedüllét. A legrosszabb, hogy nehézségeit nincs kivel megosztania. A tanárok nem készültek fel arra, hogy a zene matematikai alapjait mélyrehatóan el kell magyarázniuk a tanítványoknak: mi a négy negyed, a két negyed, a tititá, hogyan írunk és olvasunk kottát. Nem arról van szó, hogy Anti ostoba, hanem arról, hogy meg kell tanulnia egy számára addig idegen nyelvet, hogy szót értsen a környezetével, de ez nem megy egyik napról a másikra, s amíg nem sikerül, beszorul a búra alatti, fagyos magányba, ráadásul úgy, hogy a többiek ezt észre sem veszik, s így segíteni sem tudják. Annyit vesznek észre, hogy Anti nehezen alkalmazkodik, sokat alszik, kivonja magát a közösségi életből és hanyagolja az órákat. Anti pedig a rendezőnek elárulja: „Nagyon elment a kedvem, nem vagyok rendben most. Ez semmi, amit én csinálok. Gyenge vagyok ehhez, ha szégyen, ha nem.” Ugyanakkor nem szeretné feladni: „Végig kell csinálnom. Szerintem végig fogom csinálni.”

Anti a képzés előrahaldtával új, fiatal tanárnőt kap, akinek jobban meg tud nyílni. Szól, amikor nem ért valamit, amikor részletesebb magyarázatra van szükség. A fiatal hölgy nem csak zeneelméletre oktatja, hanem segít neki a hátrányok lelki feldolgozásában. Megfogalmazza Anti helyett a fiú érzelmeit, biztatja, hogy ne keseredjen el, hogy gyakoroljon sokat. Felhívja a figyelmét arra a fontos momentumra, hogy ha egyedül érzi is magát, nem ő az egyedüli, aki nehéz úton megy végig, sokan, sokféleképpen kapnak az élettől akadályokat és mindenkinek meg kell birkóznia a rá eső résszel.

A tanárok biztatják Antit, hogy igyekezzen tágabb perspektívából szemlélni az életet: mit szeretne elérni, mit szeretne csinálni, tűzzön ki célokat maga elé. A célok erőt, kitartást adnak, segítenek, hogy ne veszítse el önmagát az átaludt nappalok, mellőzött tanórák sűrűjében. A fiú megtanul segítséget kérni nem csak az oktatóktól, hanem a társaitól is, és lassan-lassan visszatalál a közösséghez.

Fontos tanulsága a filmnek és a Központ programjának is, hogy a kurzus végén, nagyközönség előtt tartott előadáson csak a biztos hangszeres tudású, stabilan színpadképes fiatalok léphetnek fel. A diákok bemutathatják Snétberger Ferencnek a tervezett műsorszámaikat, de – már csak idő hiányában is – nem mindenki mutatkozhat be a szélesebb publikum előtt. A sportszerűség próbája a válogató: higgadtan tudomásul kell venni, ha valaki kimarad, és gratulálnia kell a záró előadásba beválasztott társaknak. Anti azok közé tartozik, akik nem vesznek részt a fináléban.

Felvetődik a kérdés, hogy a tizenkét hetes képzésről Anti mit visz magával, sikerül-e a „kiemelkedés”. A záró képsorok elárulják, hogy a fiú esti gimnáziumba jár és óvodás gyerekeket tanít a szolfézs alapjaira. Anti nem lép előadóként a világot jelentő deszkákra, ugyanakkor elkezdi építeni a saját világát, fokozatosan tágítgatva a szegénytelep határait. Ahogyan mondani szokás: az első pofon a legnagyobb – az első kiugrási kísérlet pedig a legnehezebb. A Snétberger Központban Anti szakmailag és emberileg is jó eszközöket kapott ahhoz, hogy a későbbi hasonló kísérletekben támaszul használja.

Antiban eredendő bátorság van ahhoz, hogy helyzetének és természetének jó és rossz vonatkozásaival egyformán szembenézzen; a rendező ennek objektív tolmácsolásával olyan filmet készített, amely úgy élethű, hogy bármely néző meríthet belőle, hiszen a természete jó és rossz vonatkozásaival való szembenézés bárkinek segíthet reális és élhetőbb alapokra helyezni az életét.

Ennél nagyobb dicséretet egy dokumentumfilmről nem tudok mondani.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Fim címe: Tititá
Rendező: Almási Tamás
Helyszín: Művész Mozi
Időpont: 2015.04.11.