Bulgakov
népszerű misztikus regényének, A Mester és Margaritának színpadra vitele nehéz
feladat.
Mintha
egy rengeteg növényfajt rejtő, vadul burjánzó őspark állna előttünk, többezer
éves matuzsálemi fenyőkkel, a héten ültetett árvácska-ágyásokkal, összehajló,
összegubancolódó ágú bokrokkal, összetartó és széthúzó, nehezen járható,
nehezen követhető ösvényekkel. Amikor elindulunk a felfedezésére, nem látszik,
merre is tartunk pontosan, jobbra is, balra is elvonja a figyelmünket
lépten-nyomon valamilyen érdekes látnivaló; ahogyan azonban haladunk előre,
mégis kirajzolódik idővel, hogyan férnek meg egységes rendben az ősfák az
árnyékukban növekvő egynyári virágokkal, hogyan állnak össze a színes-szagos
szirmok és üdezöld falevelek egységesen kertté. Aki ebben a kedves zűrzavarban
szeretne három-négy órás körsétát levezényelni úgy, hogy a kert legszebb és
legjellegzetesebb látnivalóit érintse, előre meg kell tisztítania könnyen
járhatóvá a megfelelő ösvényeket és figyelmen kívül kell hagynia azokat a
mellékutakat, amelyeken túl messzire keveredhetnek el a látogatók, miközben
szem elől vesztik, ami a terepen igazán lényeges és rendhagyó.
Bulgakov
könyvében hasonlóképp több helyszínen fut a cselekmény, több szálon, több
idősíkon, rengeteg szereplővel. A szereplők mindegyikének megvan a maga külön
története, kiét hosszabban ecseteli az író, kiét csak pár bekezdésben. A
rendezőnek, dramaturgnak döntenie kell, a vágás nélkül is nehezen érthető,
szerteágazó cselekmény mely fő- és oldalhajtásait vonja be a színpadi darabba
úgy, hogy a történet kerek egész maradjon, valamint hogyan fordítsa a prózai
szöveget a színház nyelvére.
A
debreceni Csokonai Színházban február végétől tekintheti meg a közönség a
regény adaptációját Rusznyák Gábor rendezésében. Azokat a nézőket, akiknek nem
volt szerencséjük ezidáig olvasni a regényt, a színlap nagyban segíti a darab
értelmezésében, mintegy térképet ad a bejárandó terephez. Az egyoldalas sűrű
írás felvázolja a történet gerincét, a fontosabb szereplőket, egymáshoz való
viszonyukat, az előadásban majdan látott helyszíneket, a valóság és valóságon
túli világ határvonalait.
A
színpad előterében kis asztalka, fotel és jobboldalt egy ágy helyezkedik el,
amely jelenettől függően képviseli egy moszkvai lakás belterét, kórházi szobát
vagy az ókori jeruzsálemi helytartó palotájának egyik termét. Mögötte
lépcsőzetes kialakítással három szintűvé válik a tér, mintha három szürke
dobogót raknánk egymásra; a sötét, jellegtelen belteret a szereplők töltik meg színekkel
és élettel. Itt láthatjuk majd a TÖMEGÍR szervezet éttermét sürgő-forgó
pincérekkel, a Sátán bálját az alvilági vendégsereggel és a hegyet, ahol
keresztre feszítik Jézust. A színpad hátterében vetítővászon függ, amelyen
kirajzolódik hol a moszkvai park, hol a hullámzó folyótükör, és amelyen
különféle árnyjátékok jelzik a magánlakás fürdőszobáját meztelen női sziluettel
vagy a bonctermet, ahol a halálos balesetet szenvedett Berlioz teteme fölött
konzíliumot tartanak az orvosok.
A
jelenetek összekötését narrátor segíti, csak a hangját halljuk, amint bemutatja
az egyes szereplőket, mindjárt a darab elején a színpadon feltűnő Berliozt és
Hontalan Ivánt, kik ők, min vitatkoznak éppen. Amint a narrátor elhallgat, Kiss
Gergely Máté mint Iván és Garay Nagy Tamás mint a TÖMEGÍR elnöke ténylegesen
megszólalnak, folytatják vitájukat. Az előadásra végig jellemző, hogy a
narrátor és a szereplők egymásnak adogatják a szót. A párbeszéd, az adogatás
dinamikája lendületes, a végszavakat pontosan dobják fel és kapják el a
színészek. Bizonyos esetekben a narrátor feleslegesen hosszú lére ereszti
mondandóját, például jelzi, hogy a Pilátust játszó Csikos Sándor latinul fog
megszólalni, aki ezután magyarul mondja szövegét, ahogyan eddig is.
Amint
az előadás két idősíkon játszódik, a huszadik századi Moszkvában és az ókori
Jeruzsálemben, úgy az előadást kísérő zene jellege is kettős. Jazzes hangzású,
néha lassúbb, néha gyorsuló szalonzene váltakozik klasszikus kórusművekkel,
attól függően, hogy éppen a világi vagy a vallási, lelki rezdülésekre
helyeződik-e a hangsúly.
A
színpadi hangulat kevéssé sötét, ördögi. Woland - Szalma Tamás -
eleganciájával, nagyvilági nyugalmával élesen elválik a hózentrógeres, svájci
sapkás, aktatáskás moszkvai lakosoktól. Az őt kísérő alakok közül a
pepitanadrágos Korovjov - Vranyecz Artúr - a legmarkánsabb, legmozgékonyabb
egyéniség; vezényli a kórust, pantomimet játszik a Varietészínház előadásában,
támogatja Margaritát mint a bál háziasszonyát. Bakota Árpád mint Azazello
keménykalapban, hajszálcsíkos öltönyben sztepptáncoshoz hasonlít, mély,
rekedtes hangon, keveset beszél. Van benne valamennyi a maffiózóból is, a
bál utáni beszélgetésen egészen természetesen, magabiztosan kapja elő a
fegyvert és süti el a háta mögött méterekkel lévő kártylapra, amelyet
biztonsággal átlyukaszt a közepén. Behemót - Papp István - férfi
létére is macskás jelenség, hízeleg, dörgölőzik, előszeretettel lustálkodik,
alkalmilag elfoglalva a szín legkényelmesebb pontját, az ágyat, amelyen teljes
hosszában kinyújtózhat. A Hellát játszó Sárközi-Nagy Ilona ledér, áttetsző
blúzban, filigrán főkötőben szexi szobacicaként kíséri a csapatot. A
társaságból hiányzik a sötét, ördögi vonás. Baljós, nyugtalanító benyomást
leginkább a talpig feketébe öltözött, arcukat elfedő, névtelen alakok keltenek,
akik feltűnnek Woland és emberei körül, árnyékként szegődnek a halálra vagy
elmezavarra ítélt helybeliek nyomába, ha pedig nincs kit kísérniük, elnyúlnak a
földön, készen rá, hogy ha szükséges, újra talpra feketélljenek.
A
történet jeruzsálemi szála a moszkvai vonalnál gyengébbre sikerült. A sűrű
narrációban elhangzott hangulatfestő megjegyzések nem minden esetben állnak
összhangban azzal, amit a színpadon látunk. Jésua alakítása egysíkú, azt, hogy
„örülök”, azt, hogy „sajnálom”, Mercs János ugyanolyan hangsúllyal mondja.
Elöl-hátul vérfoltos jelmeze arra utal, hogy nem sokkal korábban durván
bántalmazták, de kedélyében, mozgásában a bántalmazásnak nyoma sincs,
mesélő, társalgási hangon szól Pilátushoz. Mercs János egy későbbi jelenetben
mint Nyikanor sokkal élénkebben, kifejezőbben játszik.
A
keresztrefeszítés jelenetében az elítéltek vállára helyezett barna oszlop
képezi a kereszt rövidebb szárát, ők maguk saját testükkel a hosszabbat. Sárgás
fényű, párás, fülledt atmoszférában zajlik a kivégzés, Lévi Máté – Janka
Barnabás – kétségbeesetten igyekszik Jézus közelébe férkőzni, hogy enyhítsen
szenvedésein.
Pilátus
precíz, türelmes hivatalnok, színrelépésekor kissé lekezelően vallatja Jésuát.
Fejfájásnak, rosszullétnek nem sok jelét adja. Katonai egyenruhája fölött
fehér, köpenyszerű kabátot visel; ahogyan érdeklődve figyeli a foglyot, s
gondolkodik, zsebre tett kézzel konstatál, olyan, mint egy orvos. Kitűnően
jeleníti meg a helytartó különféle, váltakozó viszonyulását Jésuához, a
kíváncsiságot, szigort, elnézést, haragot, parancsnoklást.
A
narrátor szövegét a színpadon legjobban Hontalan Iván – Kiss Gergely Máté –
képzi le, ha a kommentár szerint nem hiszi, amit hall, arcára kiül a
hitetlenkedés, ha a kommentár szerint dühösen trappol be a TÖMEGÍR éttermébe,
szinte forr a tehetetlen haragtól. Az írószövetségben játszódó jelenetben nem
csak Iván remekel, hanem szép rendezői megoldást látunk arra is, hogyan tudják
kiváltani a tömegszereplők a narrátort. Az összecsoportosuló irodista hölgyek
egymás szavába vágva mesélik el, csivitelve, mintegy pletykaként, hogyan is
működik a szervezet, milyen előnyöket kínál, milyen nyaralási lehetőségeket,
hol és kik tudják a szállásokat igénybe venni. Közben izegnek-mozognak,
tolakodnak, helyezkednek és egy fekete jegyzettömbbel legyezik magukat.
A két
főszereplő, Mészáros Tibor és Krajcsi Nikolett mint Mester és Margarita az
egymással való játékukban nyújtják a legjobbat. Mészáros Tibor semlegesen,
majdnem kívülállóként kezd mesélni a kórházban Ivánnak szerelméről. Később a
mese megelevenedik, Margarita feltűnik egy ajtónyílásban. Először csak a
kezében tartott sárga virágcsokor úszik be lassan a képbe, majd ő maga is
láthatóvá válik, nagyon csinos a prémgalléros kabátkában, rózsaszín szoknyában,
kis kalapban. Az addig színtelen hangon emlékező Mester megélénkül a nővel
szemben, nem is leplezi csodálatát és azonnal őszintén megnyílik, nem tagadva,
hogy a virágcsokor nem tetszik neki, a hölgy viszont annál inkább. A két
főszereplő kapcsolata Wolanddal és kíséretével vagy a kórház lakóival kevésbé
kidolgozott – közös jeleneteik cselekményszinten jól követik a regényt, de nem
árulják el, hányadán is áll a Mester vagy Margarita ezzel a különös
társasággal, amelytől a sorsa függ. Ők egymást látják igazán és egymásban
oldódnak fel igazán. Margarita erőszakosan nekiesik a feljelentőnek, aki
kitúrta lakásából Mestert, dühöngve pusztítja a nekik ártó irodalmi ellenfelek
tulajdonát, a Mester pedig félig rémülten, félig szégyenkezve figyeli a számára
addig ismeretlen boszorkány-kitöréseket. Ezzel együtt és ezen túl, fogják,
cirógatják egymás kezét, nem válnak el egészen az előadás végéig, amikor a
beteg, erőtlen Mestert magára hagyva Margarita a színpad másik végére táncol-forog.
Miután
a Mester befejezi a regényét és megadja Pilátusnak a régóta várt
feloldozást, megnő közötte és Margarita között a távolság.
Az
elmegyógyintézetben ápolt Iván lassan, nagyon lassan megérti, mi minden történt
– nem csak vele -, azóta, hogy a moszkvai parkban Woland leült mellé a padra és
belekezdett a Pilátusról szóló elbeszélésbe. Megérti, hogy amíg lehetetlennek
és őrültségnek tartotta a történetet, lehetetlenül és őrülten viselkedett.
Amint elfogadja a létezés irracionális vetületét, és kezdi kiismerni az
összefüggéseit – tudja, hogy ha a Mester nincs az élők között, Margarita sem
lehet, hiszen ők ketten összetartoznak -, zavara fokozatosan eloszlik.
Az
utolsó jelenetben, amint az ápolónővel beszél, Iván már nem izgága és
erőszakos; az elfogadó és egyre tisztábban látó nyugalom végszavával zárja az
előadást.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita
Rendező: Rusznyák Gábor
Helyszín: Csokonai Nemzeti Színház
Időpont: 2015.02.28.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése