Anyám tyúkja

  A magyar költészet gyöngyszemeit füzérbe kötő verses előadás, a Mácsai Pál által rendezett Anyám tyúkja tavaly tavasszal, a költészet napján debütált az Örkény Színházban. A darab az egyéves születésnapján is telt házat vonzott, a verskedvelő közönség több tagja nem bírt ellenállni annak, hogy – halkan és feltűnés nélkül – a legszebb sorokat ne suttogja maga elé a színpadi szavalatot kísérve. Igényünk van a versmondásra mint közösségi élményre, a különböző korok szerelmes, hazafias, istenes, komoly vagy tréfás műveinek felelevenítésére, a múltba való kitekintésre és a múlt üzeneteinek kihallására a jelenben. Az est legmagávalragadóbb pillanatai ennek megfelelően azok, amelyek eleven lüktetést adnak a lírai szövegnek és amelyek hidat vernek előadásmódjukkal, hangsúlyaikkal az „itt és most” világához.

„Játszani akarok mostan” – mondja Ficza István Szép Ernő versét tolmácsolva egy gyerek nyűgös és reménykedő követelésével, és játszik is, eljátssza a földet, a mennyországot, érezhetően ide-oda mozog a kettő között, noha csak a színpad deszkáit rója. Kerekes Viktória olyan személyes és bensőséges hangon szólítja meg Arany Lacit, hogy tekintetét követve szinte keressük a nézőtéren Lacikát. Óriási lelkesedéssel fogadja a közönség Für Anikótól József Attila Altatóját, sokan - de leginkább a kissé fáradt arcú szülők – azonosulni tudnak a ringató türelmes, majd lankadó, rimánkodó és végül magát az anyukát álomba szavaló ritmusával.

A színészek nincsenek egyedül a színpadon, akkor sem, ha nem többen osztoznak egy versen. A díszletként szolgáló fehérre meszelt verandás parasztház két, habkönnyű függönnyel takart ajtaján ki- és bejárnak az előadók, egyenként vagy csapatostól. Mintha ünnepélyes alkalomból összehívott, de kötetlen vendégeskedést látnánk, ahol a meghívottak csinosan kiöltöznek, de nem tartják udvariasan a távolságot. Kisebb csoportokba verődnek és érdeklődve figyelik azt, aki éppen viszi a szót, kényelmesen elhelyezkedve a ház előtti padon, a lépcsőn vagy a veranda könyöklőjén. Amint Vajda Milán a négyökrös szekéren tett utazásáról mesél, amikor is vala szomszédja – hatásszünet után bennfentesen hangsúlyozva a nevet – Erzsikének, a pletykára éhes jelenlévők váratlan gyorsasággal körégyűlnek és kíváncsian hegyezik a fülüket.

A szerelmes versek egyik legjobban sikerült darabja az Elbocsátó szép üzenet. Régóta várok olyan előadására, amely nem nagy magasságból szólal meg, pátosszal, hanem az „én és te” intim közelségében, az intimitást szétfeszítő tömény gőggel és nagyon finom, alig észrevehető, de annál rombolóbb viszolygással – mindazzal, amivel Debreczeny Csaba megtölti a sorokat. Egyedül az utolsó strófa megsemmisítő végkicsengésén lehetne csiszolni– „régen nem vagy, mert régen nem látlak” -;  Debreczeny mintha megkegyelmezne Lédának, nem érzem a vers zárásában a nőt elnyelő sötét űrt, amint elfordul róla egy férfiszem sugara.  Debreczenynek jól áll a Vallomás is; Dsida Jenő költeményének szarkazmusa.

Nagyobb kihívás elé állítják a színészeket a szemlélődő vagy metafizikai felhangú versek. Epres Attilának jutott két nagy kedvencem, a Körúti hajnal és a Nem tudhatom. Mindkettő rácsodálkozik a környező város, az ország szépségeire, mindkettő számba veszi, leltározza a mindennapok hétköznapi csodáit. Miért vibrál Epres Attila hangjában valamiféle türelmetlen felindulás, miért pattognak sebesen egymás után a szavak? Mintha nem ráérősen sétálgatna az üveges szemű boltok előtt, a lomha utcaseprőket kerülgetve, hanem gyorsan végigszaladna a körúton, még azelőtt, hogy sietségre kényszerítené a józan robot.

Tempózavart érzek a Dsuang Dszi álmánál is. A mester tűnődését Vajda Milán lassan artikulált, széthúzott szavakkal érzékelteti; az egyes szám első személyű barát érezhetően tudatánál van, ám Dsuang Dszi nem vele egyenrangúan éber, töprengő elme, hanem még félálomban lévő ébredező, aki túlnyújtva, gépiesen keresgéli a szavakat.

Polgár Csaba egy tucatnyi verssel később egészen könnyedén mozog a földi valóság és a metafizikai távlat között, olyan természetesen, hogy nem venni észre, mikor lépi át a határt. Magával viszi a nézőt a nehéz kosarat cipelő Mama nyomában a padlásra, és egyszer csak lebben a szél, a Mama hosszú haja az ég kékjében fürdik. Látjátok? Semmi hókuszpókusz, semmi hatásvadászat, és mégis; nem tudjuk, hogyan, nem tudjuk, mi történt, de igen, a halk szavú kisfiúnak igaza van... látjuk, ahogyan a Mamához lehajol az ég, és csodálkozunk.

József Attila másik versét, a Betlehemi királyokat óvatosan komikus fazonra szabta a rendező. Gálffi László, Znamenák István és Csuja Imre, a három király néha megtoldja egymás strófáját, ahol folytonossági hiány fenyeget, máskor viszont egymás szavába nyisszantanak. Apró civódások után mindenesetre sikerül tiszteletüket tenni az újszülöttnél; majd muzsikáló pásztorokká avanzsálnak, és vígan húzzák a kis Jézus fülébe, míg a Máriát alakító Takács Nóra Diána oda nem kiált vastag hangon, mintha panellakás papírfalán dörömbölne át, hogy most már elég a zajból: „Kedves három királyok!” – majd a beállt csendre lágyan: „Jó éjszakát kívánok!”

Az előadásban fel-feltűnnek a zenei elemek, Pilinszky Négysorosát kántáló kórus adja elő, Kákonyi Árpád a költemények egyikét-másikát zenei aláfestéssel kíséri. Maguk a színészek is változatos eszközök változatos hangeffektjeivel tagolják vagy ritmizálják a verseket.

A Fülemilét már eleve komikusra hangszerelte Arany János zseniális szövege. Für Anikó és Kerekes Éva játsszák a két rossz szomszédot, és ezen a ponton megint erősen helytállónak bizonyul a játék kifejezés; könnyedén dobálják egymásnak a végszavakat, önfeledten karikíroznak, lendületbe hergelik magukat, ha tétről van szó; jöhet szemforgató esküdözés, teátrális asztalcsapkodás, s külön bukéja van a záró résznek, amely hálát ad, hogy mai napság „felebarát mind jó barát”, „magyar ember fél a pörtül”.

A hazaszeretet versei közül magasan kiemelkedik Pogány Judit előadásában a Huszt. Közéleti műveknél gyakran óhatatlanul mérlegelni kezd az előadó, merjen-e nagy lenni vagy merjen-e kicsi lenni, s a mérlegelés belop egyfajta mesterkéltséget az előadásba. Szabályozott mederben folynak a sorok, nem hömpölyög természetesen a szöveg. Pogány Juditból hiányzik az efféle mérlegelés. Mintha titkos csatornán vissza tudna nyúlni a százötven, kétszáz évvel korábbi közhangulathoz, s az akkori indulatok, érzelmek hevével táplálná a verset, mintha ösztönösen a százéves mértékhez szabná az előadást, ahhoz a mértékhez, amely az okostelefon-generációnak már az emlékeiben sem dereng.

Ugyanez a múltba tapogatni tudó, jó arányérzékű ösztön vezeti A vén cigány szavalatánál is. Ha süketen nézném a színpadot, egy kardigánját időnként indulatosan megigazító, fel-alá járkáló, idős hölgyet látnék. A hang, amelyet Pogány Judit a versnek kölcsönöz, annyira parancsoló, annyira köze van mindenhez, ami pokoltól az égig ér, ami lázadó és tisztánlátó és őrült, hogy ha ez a hang azt mondja, „Lesz még egyszer ünnep a világon!”, a hallgatóság csakugyan úgy érzi, hogy minden józan megfontolás ellenére várnia kell az ünnepet.

Ha a nagy, békés ünnepek esetleg késlekednek, akkor a kisebbeket. Április tizenegyedikét, a költészet napját.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Anyám tyúkja (verses válogatás)
Rendező: Mácsai Pál
Helyszín: Örkény István Színház
Időpont: 2015.04.11.