Maga a mese ugyanakkor nem nevezhető sablonosnak.
Többnyire egy szegény vagy gazdag sorból származó fiatalember útra
kel, hogy különböző próbákat álljon ki, veszélyek során küzdje keresztül magát,
megvívjon a gonosszal és elnyerje egy szép lány kezét. A lány közben aggódik,
vár, vagy más kérői között válogat; mindenesetre ritkán merészkedik ki
önszántából az otthona falai közül, s ha mégis, gondos kísérettel, nem egyedül.
Kleist meséjében Katica, a fegyverkovács lánya
megpillantja az apja kovácsműhelyébe betérő lovagot – Vihar Frideriket, Sugár
grófját -, kiejti a kezéből az
elemózsiás tálcát, elájul, s amint magához tér, első dolga, hogy kivesse magát
az ablakon az éppen távozó és rá nem sok ügyet vető lovag után. Baleset és
hetekig tartó ágynyugalom a meggondolatlan tett vége, mihelyt azonban Katica
meggyógyul és erőre kap, immár meggondoltabban összecsomagol egy batyura való
holmit, majd nekivág a világnak, elindul a lovag után. Természetesen más
mesékben is bolyonganak magányos hölgyek árkon-bokron keresztül, de többnyire
vagy gonosz rokonaik űzik el őket, vagy szeretteiket fenyegeti olyan veszély,
amelynek kivédésére áldozatot kell hozniuk, kilépve addigi kényelmes életük
keretei közül.
Katicának nincsenek gonosz rokonai, apja és egész
hozzátartozói köre, maga a város is a tenyerén hordja, dicséri szépségét,
kedvességét. Nem fenyegeti veszedelem sem őt, sem a szeretteit. Kézenfekvő
magyarázatként kínálkozna a szerelem első látásra, azonban Katica nem
ostromolja szerelmével a lovagot, akinek nyomába szegődött. Többnyire még a
szeme elé sem kerül – mielőtt a Sugár grófja felébredne, már gyalogosan útra
kel, és amikor a lovag – kíséretével együtt -
letáborozik, szerényen meghúzódik a paripák számára kijelölt istállóban.
A mű megírásának idején igen különös lehetett egy önfejű csökönyösséggel, nagy
elszántsággal vándorló leány – a mai időben pedig, a tömeges utazás, világjárás
és individualizmus idejében nem kevésbé különös, hogy valaki nem az úticél vagy
az út szépségének kedvéért utazik, hanem egy számára addig idegen férfit követ.
A dráma vésztörvényszéki üléssel indul, ahol
Tibold, Katica apja ismerteti a fenti előzményeket, s mivel leánya
megszállottsága mögött természetfeletti mesterkedést sejt, az ördöggel való
cimborálással vádolja meg Sugár grófját. A vésztörvényszék tagjai arcukat
csuklyával fedő nemesemberek, kiknek feladata, hogy „bevilágítsanak a lélek
sötét rejtelmeibe, hová világi törvény keze el nem ér”. Illetékességüket a
vádló és a vádlott egyaránt elismeri; egybehangzóan adják elő a tényeket –
Katica mint kutyaként követi a grófot, vak odaadással – azonban a „miért”-re a
gróf vallomása sem ad választ.
Beidézik Katicát.
A leány egyetlen urának és parancsolójának Frideriket
tartja, nehezen fogja fel, hogy a gróf vádlottként áll a törvényszék előtt és
mindketten kötelesek a bírák kérdéseire válaszolni. Külön elborzasztja az
egybegyűlteket, amikor megkérdezi a vádlottól, milyen értelmű és tartalmú
vallomást tegyen az ügyében. Katicát mind eszementnek tartják. A lány nem
hajlandó válaszolni a kérdésre, miért is követi Sugár grófját hűségesen: „Ha mi
a szívnek néma rejtekében / Történt és Isten nem bünteti, senki / Emberfiának
arról tudni nem kell! / (...) De te, ha tudni akarod, uram, szólj, / Mert előtted lelkem nyitva áll.”
Szavaiból kiderül, hogy szívügyről van szó,
titokról, amely nem lepleződhet le, míg a gróf kérésével napvilágra nem vonja.
A bírák megkérik hát a grófot, faggassa tovább ő maga Katicát. Különös vallatás
veszi kezdetét. Friderik nyíltan rákérdez a „miért”-re. Katica azt feleli: „nem
tudom”. Sugár grófja meggyanúsítja azzal, hogy hazudik.
Katica arra kéri: „Segíts!”. Nem egészen világos,
miben szorul Katica segítségre, a grófot meg is akasztja a kérés, némi szünet
után folytatja a puhatolózást, amely már közös vándorlásuk során történt gyér
érintkezésükre vonatkozik. Katica nyelve megered, amit mond, abban semmi
terhelő nincs a vádlottra nézve, aki, mint Katica elbeszéléséből kiderül, a maga
szelíd, rábeszélő módján végig igyekezett volna megszabadulni kéretlen
kísérőjétől és viszajuttatni elbúsult apjához.
Katica vallomása feltárja a további tényeket és továbbra
is homályban tartja a „miért?”-et, amelyet egyébként sem a gróf, sem a bíróság
nem firtat behatóan, megelégszenek annak bizonyításával, hogy sem kényszerítés,
sem boszorkányság nem történt, így a vád elejthető. Katicát hazaküldik apjával.
A gróf magára marad és lovaghoz kevéssé illően
sírva fakad. Természetében küzd a Katica iránti vonzalom a társadalmi
kaszttudattal, mely szerint egy kovács lányát nem veheti feleségül, az ősei
megfordulnának sírjukban. Elég kemény ahhoz, hogy ne engedjen a presztízsből,
de túl lágy ahhoz, hogy ne sajnálja meg önmagát, amiért egy szép és odaadó
természetű leányról kell lemondania, és ne sajnálja meg Katicát az iránta
tanúsított szigorú elutasítás miatt. Bánatából hosszú, költői tirádát farag,
büszke arra, hogy senki nem szenved olyan mélyen és megindítóan, mint ő.
Hamarosan Gottschalk érkezik, a gróf szolgája,
kellemetlen hírekkel. Vihar Friderik régóta vitában, sőt, harcban áll bizonyos
Thurneck Kunigunda kisasszonnyal Stauffen városa miatt, melynek tulajdonjogát
mindketten magukénak igénylik. A kisasszony újabb és újabb lovagokat vesz rá,
hogy nevében Friderik ellen háborút indítsanak, ezúttal Stein grófjától érkezik
hadüzenet.
Friderik útra kel, hogy felkészüljön az ütközetre.
Az éjszaka egy szénégető kunyhó közelében éri őt és kíséretét. Az egyik
szénégető legénykétől megtudják, hogy a kunyhóban vendégek szálltak meg
éjszakára, akik megkötözve foglyukként tartanak egy hölgyet. Sugár grófja
lovagias módon a hölgy védelmére kel és szabadítása érdekében megküzd a
fogvatartókkal, akik vezérét súlyosan megsebesíti. A sebesültről sisakja eltávolítása után
kiderül, hogy a Friderik által nagyrabecsült Miksa freiburgi várgróf, Kunigunda
egyik korábbi, lóvá tett szerelmese, a foglyul ejtett hölgy pedig nem más, mint
a Friderik által igen kevéssé becsült Kunigunda. Miksa érzelmei ádáz gyűlöletbe
fordultak, miután Kunigunda érdekeiért harcba szállt, majd a hölgy kikosarazta.
Ezért foglyul ejtette, hogy később bosszút álljon rajta.
Kunigunda és Friderik megdöbbenéssel ismernek
egymásra. A hölgy nem a birtokviszálybeli vetélytársát, hanem szabadítóját
szólítja meg, amikor azt mondja: „Parancsolóm, én üres kézzel állok, / Mert
amim csak van, mindenem tiéd!” Hálás megmeneküléséért, s mint korábban Katica,
most ő is kész követni a grófot, noha fenntartással, nem akárhová, nem
erdőn-mezőn keresztül – de várába mindenesetre igen. Friderik zavarában valóban
felajánlja vára vendégszeretetét.
Viharsugárvárban Kunigundának az egyik cseléd
elpletykálja a gróf két évvel ezelőtti, furcsa, nevezetes álmát. Akkoriban
Frideriken különös búskomorság vett erőt, ereje, kedve egyre fogyott, egy orvos
sem tudott segíteni rajta. Majdnem elemésztette a szerelem utáni vágyakozás,
az, hogy egy lányt sem talált, akit szeretni tudna. Szilveszter éjjel azután megjelent
neki egy angyal, aki elvezette jövendőbeli kedvese hálószobájába, és megmutatta
neki a lányt, aki párja lesz: császári vérből származó hajadont. Az álom után a
gróf állapota rohamosan javult, s egészségesebb lett, mint valaha.
Kunigundának - aki családfájában számon tart egy
korábbi császárt is -, meggyőződése, hogy az álombeli leány csakis ő lehet, s
Friderik is erre a meggyőződésre jut, ezért megkéri a kezét. Noha anyjának,
Helén grófnőnek vannak fenntartásai, Kunigunda gesztusa, mellyel lemond a
stauffeni birtokigényéről Friderik javára, puhít az ellenállásán.
Mindeközben Tibold hazafelé tart Katicával, aki
fejébe veszi, hogy ha nem szentelheti a grófnak az életét, inkább Istennek
szenteli és apácának áll. Tibold elkeseredése nem ismer határt. Úgy érzi, élve
készül eltemetni gyermekét, ha az apácák kezére adja, s ennél jobb volna már az
is, ha Katica visszaköltözne az istállóba, Friderik lovai mellé. Katicát
megrendíti apja szomorúsága. A gróf tilalma miatt szóba sem jöhet, hogy újra
követni kezdje őt, viszont nem tudná jó lelkiismerettel vállalni az apácaságot
sem, tudva, hogy megtöri ezzel az apját. Végül csak annyit kér, hogy éjszakára
szálljanak meg a közeli szerzetesrendnél, pihenséképpen – reggel pedig
rendelkezzék vele Tibold, ahogyan jónak látja.
Miután Kunigunda és Friderik viszály okafogyottá
vált, a hadüzenetre sarkallt Stein grófja – akárcsak a freiburgi várgróf –
becsapottnak érzi magát és bosszútervet szövöget. Sérelmesnek találja, hogy
Friderik Stauffent nászajándékul odaadta Kunigundának, s most a menyegzőre
készülnek. Elhatározza, hogy az eredetileg Friderik ellen gyűjtött sereggel
valóban megtámadja Viharsugárvárat. Levelet küld egyrészt a várbeli beépített
embereinek, hogy éjfélkor nyissák meg a kapukat, másfelől a közeli apátságba,
feloldozásét.
A két levelet összecseréli a két követ, az
apátságba az az üzenet érkezik, amely a vár megtámadásáról értesít. Az
apátságban tartózkodó Katica megtudja a tervet és azonnal útrakel, hogy
figyelmeztesse Sugár grófját.
A nősülni készülő gróf dühös, amiért kutyahűségű
kísérője a határozott tilalom ellenére újra felbukkant. Gorombán elutasítja, korbáccsal
fenyegeti, nem hajlandó meghallgatni egy szavát sem. Katica végül Gottschalknak
számol be a tervezett támadásról, az idő szorít, alig fejezi be mondandóját,
máris ostrom alá veszik a várat. Tűz üt ki, menekül a várnép, a zűrzavarban
felbukkan Kunigunda. A gróf arcképe, tokkal együtt, a szobájában maradt,
kétségbeesetten szólóngat valakit, aki hajlandó lenne utánamenni a lángokban álló
szobába és elhozni neki kedvese képét. A szolgálatkész Katica már indul is
felfelé a lépcsőn. Mindenki elrémülve figyeli az öngyilkos vállalkozást,
fojtogató a füst, omladozik az épület. Friderik elhatározza, hogy a lány után
megy, hátha meg tudja menteni, de mielőtt egy lépést tehetne, romba dől a fal.
A füstölgő romok közül csodálatos módon épségben
kerül elő Katica, mögötte egy angyal jár, fényudvarral kíséri, amíg kiér a
kapuív alól, biztonságos fedezékbe. A várbeliek az angyalt már nem látják, csak
azt, hogy Katicának semmi baja nem esett, s még a képet is sikerült
megmentenie. Egyedül Kunigunda dühös, a kép tokja ugyanis, amely számára
szintén nagy fontossággal bír, a szobában maradt. Csalódottságát megvetően
érezteti Katicával. Sugár grófja igyekszik a női szurkapiszkában Katica pártját
fogni.
A lelkiismeretes Katica később átkutatja a romokat
és rábukkan a kép tokjára is, viszi buzgón Gottschalknak. Gottschalk a tokban
megtalálja a stauffeni adományozólevelet, s rájön, hogy Kunigunda nem az
érzelmi emléket, hanem a birtokot féltette annyira.
Katica elfoglalja korábbi helyét a vár alatti
bodzabokrokban. Frideriket újra komolyan gondolkodóba ejti az a kérdés, amelyre
a Tibold által kezdeményezett bírósági eljárás nem talált választ: miért is
követi őt olyan buzgón a lány? Ez nem derült ki a per során, amit pedig
Friderik peren kívül kérdezett: miért ijedt meg tőle Katica első
találkozásukkor annyira, hogy mindent kiejtett a kezéből, a lány annyit
válaszol: „Hiszen tudod!” Friderik nem érti: mit kellene tudnia?
Felkeresi a bodzabokor árnyékában szendergő
Katicát, és beszél hozzá, faggatja, Katica pedig mintegy hipnózisban válaszol. Elmeséli,
hogy két évvel ezelőtt álmában megjelent neki egy lovag, aki majd jövendőbelije
lesz, s ez a lovag Sugár grófja volt. Friderik döbbenten hallgatja az álmához
pontosan illeszkedő másik álmot, döbbenten ér el a tudatáig, hogy a két álom
voltaképpen egy és ugyanaz; hogy ebben az egyetlen álom-valóságban ők ketten egyszer
már találkoztak. S ha így van, Katicának a császár leányának kell lennie.
Híre kel, hogy Friderik nevezetes álmának hölgye
nem más, mint Katica, s a hír Tiboldot és a császárt egyaránt sérti. A trón
színe elé idézik a kovácsot és a lovagot, akik megint szembekerülnek egymással
igazuk bizonyítása során. Vitájukból a császár egyre többet megtud Katicáról,
születése idejét, helyét, anyja nevét, s rádöbben: a leány valóban balkézről
született gyermeke.
Katicát a helyzet tisztázásáig elhelyezik a
palotában, melynek termeiben járhat-kelhet és fürdőjét is igénybe veheti,
akárcsak Kunigunda. A fürdőben egészen véletlenül összetalálkozik a két
vetélytársnő. Katica rémülten menekül a medencék mellől, a gróf rokonainak
faggatására, miért reszket úgy, csak annyit árul el, valami fertelmeset látott.
Később maga Friderik is megtudja az elborzasztó válóságot: Kunigunda testileg
nyomorék, „mozaik”, kinek sem haja, sem fogai, sem arcának üdesége nem valódi,
s egyenes tartását is mesterséges svéd acéllal támogatott öltözékének
köszönheti.
Kunigunda érzi, hogy szorul a hurok: Katica rájött
a titkára, ezért meg kell halnia – mérgezéssel szeretné eltenni láb alól -,
talán Friderik is sejti a valót, az ő kételyeit el kell altatni valahogyan.
Miközben terveit forralja, a császár úgy dönt, nem ellenkezik az isteni
rendeléssel, amely az ő leányaként kívánja Katicát férjhez adni Sugár
grófjához, s örökbe fogadja Katicát. A gróf megkéri és meg is kapja a leány
kezét.
A menyegző napja felvirrad, s Kunigunda még mindig
úgy tudja, ő lesz a gróf hitvese. Menyasszonyi díszben várakozik a vendégsereg
előtt. Valóságos arculcsapással ér fel, amikor a hírnök közhírré teszi Sváb
Katalin és Vihar Friderik főrendi lovag egybekelését. Kunigunda mérges szitkok
közepette, megalázottan távozik.
Sugár grófja kézenfogva vezeti a sokat szenvedett,
elgyengült Katicát az oltár elé.
A történetben végül fény derül Katica állhatatos
vándorlásának „miért?”-jére. Csak az nem világos, mi az oka, hogy nem szól a
lovagnak akkor, azonnal, Tibold műhelyében, hogy ők elrendelés szerint egy pár?
Miért nem beszél az álomról, miért nem hívja magához a férfit azzal, hogy közös
titkukat megemlíti? Miért nem kíméli meg magát a megaláztatásoktól, a magányos
útját kísérő megpróbáltatásoktól?
Kleist meséje eszembe juttat egy másik mesét,
amelyet Márai jegyzett le az Ég és földben.
„Egy távoli tartományban élt egy férfi és egy
asszony. Nem ismerték egymást. Egy reggel úgy érezték, hangot, üzenetet
hallottak, parancsot kaptak: ezért felkeltek nyughelyükről, mint az alvajárók,
elindultak egymás felé, elhagyták otthonukat férjüket és feleségüket, elhagytak
mindent és mindenkit, hogy találkozzanak végre az élet sötét erdejében, s
boldogak és egyek lehessenek. Így vándoroltak, igézetben egymás felé.
Pusztaságokon haladtak át, s egy sötét erdőbe értek. Az erdőt patak választotta
ketté, s ők a patak két partján közeledtek egymás felé, a parancs értelmében,
csukott szemekkel, boldog és néma mosollyal. De a patakon keskeny palló
vezetett át, oly keskeny, hogy egyszerre csak egy ember lépdelhetett végig a
törékeny deszkán. Ezért megálltak, a patak két partján, szemközt egymással,
vágyódva és mosolyogva, s tétováztak, melyik induljon el a másik felé
először?... Akkor a nő ezt mondotta, halkan és bensőségesen: "No, jere
már!" A férfi felnézett e hangra, szemét dörzsölte, a nőt nézte, az égre
nézett, aztán csendesen megfordult, s visszament életébe, családjához, és ott
élt tovább, némán és csodálkozással a szívében. Tudniillik a nő idő előtt
szólt. És egyáltalán nem szabad szólni. Meg kell várni, amíg a férfi, kérés és
felszólítás nélkül, végigmegy a pallón. Ez a kínai mese.”
Ez történik Katicával. Egy éjjel hangot, üzenetet
hall; amint valós személyt tud társítani hozzá, útra kel és elindul felé, elhagyja
otthonát, családját, mindent és mindenkit. Igézetben vándorol, sötét erdőkön
halad át, boldog és néma mosollyal, annak nyomában és afelé, akihez igézet
köti. S nem hívja sem álmában, sem éberen egy szóval sem, csak szolgál. Nem
beszél a közös látomásról, az angyalról; főleg nem a bíróság előtt. Megvárja,
amíg Sugár grófja maga kéri rá. Megvárja, hogy ne perrendtartás szerint, felszólításra
kérje tőle a titkot, hanem saját elhatározásából menjen el hozzá és szívbeli
kíváncsiságból kérdezze. S akkor, félálomban, egy másik valóság mezején,
ahol először is találkoztak, engedi,
hogy a gróf ráismerjen. Addig rettenetes fegyelemmel tud várni rá.
A német mese legfurcsább tanulsága ilyen: a kínai
meséével megegyező.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése