Bohózat és szomorújáték Heilbronnban

A megszűnését februárban bejelentő Szputnyik Hajózási Társaság előadásait – köztük A heilbronni Katicát - tavasz végéig láthatja a közönség. Kleist darabja egyszerű cselekményvezetésű, jól követhető lovagdráma, amelynek végén a tiszta és állhatatos jellem elnyeri jutalmát, a rossz, intrikus figura pedig hoppon marad. Mintha a gyerekkor régi meséi elevenednének meg, várnéppel, császárral, mitikus lényekkel. Szinte tapintható a darab szellemiségében a Süsüből  ismerős rigmus: „Üdvözöllek, dicső lovag, szép a ruhád, szép a lovad” – váratlan találkozások, egymásra találások, fennkölt lovagi eszmék, csinos ruhák, vitéz paripák, szép nők. A rendező, Kovács D. Dániel legnagyobb érdeme, hogy a kissé süsüs mesét a lehető legegyszerűbb eszközök kreatív felhasználásával komoly felnőttmesévé mélyíti.

A díszlet elemei könnyen leltárba vehetők. Írd és mondd: 2 darab asztal, 1 darab szék, 1 mennyezeti lámpa. Ezekkel a minimál-elemekkel és elemek között játszanak a színészek.

Az előadás azzal a jelenettel indul – azt a jelentet emeli ki a darab utolsó részéből az elejére a rendező -, amikor Friderik, Sugárvár grófja gyengéden, udvarlóan faggatja a bodzabokrok árnyékában a félálomban lévő Katicát: miért követi őt mindenhová? A két összetolt asztal képezi a mező magaslati pontját, Kurta Niké hunyt szemmel elhanyatlik rajta mozdulatlanul, Hajduk Károly óvatosan mellé húzódik és igyekszik elejtett szavaiból kibogozni a titkot, mintha csapdába esett állat fájó mancsát bogozná ki a rácsapódott vasak közül. Rejtély, kíváncsiság, segítő akarat és vonzalom lebeg a levegőben, egyelőre súlytalanul, megfoghatatlanul.

Azután a szín bírósági tárgyalássá alakul, ahol újabb szereplők jelennek meg, tisztázódik, ki kicsoda, hogyan vonta magára Friderik Katica apjának, Tiboldnak a haragját. A himbálózó mennyezeti lámpa fényében ide-oda bolyonganak a talpig feketébe öltözött esküdtek árnyai. Tibold hosszú monológban ismerteti az előzményeket, Király Dániel helyenként küzd a masszív, tömör szöveggel, amely mintha egyhelybe szegezné; keveset mozog, gesztikulál. Amint Sugár grófja átveszi Katica vallatását, megelevenedik a szín. Hajduk Károly méltóságteljes, disztingvált jelenség. Gyóntató modorban kezdi, kenetteljesen és távolságtartón. Később egyre vehemensebben faggatózik, indulatba hozza az egyébként szelíd természetű Katicát, aki rosszul viseli saját felindulását, reszket és szorong. Nincsenek egyenlő helyzetben; Katica térdel, Friderik mindig legalább fél fejjel fölé magaslik, és nem ismer pardont: szavaival fokozza a lányra nehezedő nyomást, lehajol hozzá egészen közel, szemével fogvatartja a szemét, és kérdez, egyre kérdez. Az igézet, amellyel szándéka ellenére hatalmában tartja az emlékei közt kutató, engedelmes Katicát, nyilvánvaló. Maguk az esküdtek is látják, és megsajnálják a tehetetlenül vergődő, értetlen leányt. A tárgyalás Friderik felmentésével végződik. A bosszúszomjas apán kívül mindenki úgy gondolja, hogy semmiféle ördögi, rosszindulatú mesterkedésről nincs szó, csupán „a természet mindennapos csodáiról”. Tibold karjára veszi az eszméletét vesztő lányt és kiviszi a színről, Friderik pedig valódi könnyeket sír, mintha a saját könyörtelen faggatózása utólag fájni kezdene belül.

A nevezetes asztalka ismét átalakul, Kunigunda – Bach Kata – hever rajta megkötözve fogolyként. A fogoly körül állandó a nyüzsgés-forgás a szénégető kunyhó sötétjében. Szabó Zoltán egyszerre játsza a két fogvatartót, Miksa és György grófokat. Néha balról villan fel a fény, Szabó Zoltán félprofilban látszik, mély, rekedtes hangon dörmög. Máskor jobbról világítják, eltérő szögből; egészen más hangon szólal meg, másik karakterre vált, fél pillanat alatt. A kontraszt ellenállhatatlanul mulatságos. Ugyancsak Szabó Zoltán lényegül át még számtalan más gróffá is az előadás folyamán, újra és újra megteremtve pillanatról pillanatra a saját ellentétét.

Hamarosan megérkezik Friderik, akinek szintén a kunyhó mellett vezet el az útja. Ismeretlenül is a hölgy szolgálatára kel és nekilát a kiszabadításának. Csatajelenetek hangeffektjei hallatszanak, kard pendül, buzogány suhog, a vitézek úgy vívnak egymással, mintha fegyver lenne a kezükben, holott csak a levegőt markolják, és úgy esnek össze sebesülten, mint akiket valós találat ért. Az illúzió szinte tökéletes, és hogy mégis illúziótlanul, láthatóan tárgyi eszközök nélkül teremtik meg, nevetésre ingerli a nézőt.

Bach Kata szigorú eleganciával jeleníti meg az arisztokrata hölgyet. Határozottan, ugyanakkor mértéktartóan flörtölni kezd megmentőjével, Friderikkel; gyakorlata van benne, hiszen rendre az ujja köré csavarja a környék lovagjait.

Friderik álmát Király Dániel meséli el Szibilla szerepében, a felismerhetetlenségig öregasszonnyá lényegülve. Ezúttal nem monologizál, hanem előadja az álmot. Eljátssza Frideriket, az anyját és az angyalt, jó arányú szereptorlódással: egyszerre marad az elbeszélő Szibilla és az a figura, akiről éppen mesél. Kunigunda töprengve hallgatja, fejében már érlelődik a terv, hogy megszerzi  férjnek Sugárvár grófját. A siker azonban nem csak a kiszemelten múlik, hiszen ott van az udvarnál a betolakodó vendéget dühös gyanakvással figyelő, akaratos anya is - Rainer-Micsinyei Nóra -, aki kezének intésével irányítja fiát Kunigundához közelebb vagy távolabb, ahogyan a helyzet – az érdekei – kívánják.

A kisasztalt egy időre száműzik a színről, amíg Katica és az apja hazafelé tartva keresztülvágnak egy fenyőerdőn. Újabb illúzió: a két alak a nézőkkel szemben, egy helyben sétál, két oldalt elsuhan mellettük a táj, illetve a fenyőágakat ringató fák. Katica az oldott családi közegben beszédesebb, mint eddig. Arckifejezése, hangjának tónusa butuskás, szavaiban van valami primitív és erőszakos. Apjával való vitájában hisztérikusan elragadtatja magát, és amikor a saját haláláról vízionál, Tibold elveszti a türelmét és kioszt egy pofont. Katica elcsendesedik, Tibold bocsánatkérően tudakolja, haragszik-e. Folytatják az útjukat, nem történt helyrehozhatatlan törés, hiszen alapvetően szeretik egymást.

Még aznap véletlenül a lány tudomására jut a Sugárvár ellen tervezett merénylet, Katica felkerekedik, hogy személyesen adjon hírt a veszedelemről. A kisasztal visszatér mint várkapu, a leány megdöngeti. Friderik, aki éppen házasodni készül, minden eddiginél kevésbé örül a hívatlan és váratlan vendégnek. Meghallgatni sem hajlandó, és amikor Katica csak köti az ebet a karóhoz, hogy életbevágó hírt hozott, lekapja a falról a fekete habszivacs korbácsot és komoly indulattal elveri. Minden ütés mintha azt kérdezné: még mindig itt vagy? Még mindig nem unod?

Katica tehetetlenül áll, miközben csúszik szét: kibomlik a haja, ruhája egyre ziláltabb. Friderik végre kiadja minden dühét és sarokba hajítja a korbácsot. A döbbenten figyelő szolga, Gottschalk – Kárpáti Pál – igyekszik enyhíteni a feszültséget, szelíden félrevonja Katicát és kifaggatja, mi járatban van pontosan. Mint korábban is, most is nyíltan örül, hogy viszontlátja  a lányt.

A közelgő támadás híre észhez téríti Frideriket. Elszégyelli magát, ahogyan Katicára néz, és egy selyemkendőt kínál neki védelemül az esti hideg ellen – de ezt is olyan szerencsétlenül, hogy a földre ejti, Katica hajlonghat mélyen a kelme után.

Villódzó fények közt kezdetét veszi az ostrom, itt porba hull egy fej, ott átharapnak egy torkot, nyílvesszők repkednek a levegőben, az egyik vessző ütközések és kanyarok után talál célba, mint a biliárdasztalon a cselesen meglökött golyó. Miután mindenki holtan hever a csatatéren, a holtak életre kelnek, modern zenére táncra perdülnek, Friderik alaposan megforgatja Katicát és Kunigundát, majd a két lány Frideriket. A bohózatba illő vérfürdő után elkomolyodik a történet, a szerelmi háromszög egyre élesebb körvonalat kap.

Megismétlődik a darab első jelenete - hasonló szavakkal, de bizonyos látványbeli különbséggel -, amelyben Friderik arról kérdezi az alvó Katicát, miért jár utána mindig. Katica még azelőtt vetkőzni kezd, hogy elaludna, hiányos öltözékében a vallatás hangsúlyosan erotikus. Mögöttük kinyílik a tér, gőz gomolyog, a díszletben nincs semmi földi; egy másik valóság veszi őket körül.

Valamivel később kiderül, hogy nem csak körülöttük, hanem Kunigunda körül – helyesebben: magában Kunigundában - is van valami furcsaság. A flörtre mindig kész szép hölgy álcája lassan szétmállik, előbukkan alóla egy gépies, célratörő, kevéssé emberi és nagyon hideg lény alakja. Ahogyan Friderik és Katica közelednek egymáshoz, úgy szorul ki egyre jobban Kunigunda a méltó vetélytárs szerepéből, mintha eddig Friderik figyelme melegítette volna, és most, hogy a figyelem elfordult róla, képtelen lenne leplezni érzelemszegény, szürkévé fakult valóját. A változás Frideriknek is feltűnik, úgy néz Kunigundára, mintha először látná – bizonyos értelemben így is van -, végigtapogatja, mintha a bőre alatt keresné azt a másik, vidám és érte rajongó nőt, aki nincs sehol. Kunigunda még adja a menyasszonyt, de kimondatlanul is érződik, hogy kétségbeesett színjátékról van szó, amely nem téveszt meg senkit, legkevésbé  Frideriket.

Kunigunda mellett Katica ragyogóbbnak tűnik fel, mint bármikor; fényét emeli frissen szerzett rangja, miután a császár örökbe fogadja és lányaként kezeli. Friderik, aki korábban sem bizonyult a szerelmi tapintat bajnokának, megkéri Katica kezét és Kunigundáról, valamint a vele történt eljegyzésről egészen egyszerűen megfeledkezik. Kunigunda csak a szerelmesek kézfogóján döbben rá, hogy nem ő lesz az ifjú feleség. Jeges hangon, megalázottan átkokat szór a fiatal párra. Katica, aki, mint korábban, most sem érti, mi történik körülötte, csak azt, hogy mint eddig is, most is elválaszthatatlanul Friderikhez tartozik, nem bírja a beálló, komoly csöndet és elveszti az eszméletét.

Hátul újra kinyílik a tér, bele a végtelenbe, gomolygó gőz száll fel, elfedve a szemhatárt.

Friderik a karjába veszi menyasszonyát, hosszan szembenéz az ellenségesen rájuk meredő Kunigundával, majd elfordul, védőn magához szorítja Katicát és eltűnik vele a párás, gomolygó ködben.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Heinrich von Kleist: A heilbronni Katica
Rendező: Kovács D. Dániel
Helyszín: Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház
Időpont: 2015.02.21.

Heinrich von Kleist: Heilbronni Katica /Műelemzés/

  Heinrich von Kleist leghíresebb drámája, a Heilbronni Katica a német romantika hatása alatt született, 1807-1808 körül. Műfaji megjelöléseként „történelmi lovagdráma” szerepel, azonban a  szigorúan vett történelmiség nem kérhető rajta számon, szereplői nem valós történelmi alakok, konfliktusai elsősorban nem politikai, társadalmi jellegűek, hanem misztikába hajlóan magánéletiek; lovagjainak annyi közük van a tényleges lovagkorhoz, mint a mesebeli legkisebb királyfinak egy valóságos király legkisebb gyermekéhez. A középkori történet egykor létezett díszletei – várak, kastélyok, lovagi ütközetek, városlakó polgárok, fegyverkovácsok, erdőszéli szénégetők – köré Kleist csodás elemekből, fordulatokból mesét sző és a történet szövetébe elrejti a mesékre jellemző tanulságot.

Maga a mese ugyanakkor nem nevezhető sablonosnak. Többnyire egy szegény vagy gazdag sorból származó fiatalember útra kel, hogy különböző próbákat álljon ki, veszélyek során küzdje keresztül magát, megvívjon a gonosszal és elnyerje egy szép lány kezét. A lány közben aggódik, vár, vagy más kérői között válogat; mindenesetre ritkán merészkedik ki önszántából az otthona falai közül, s ha mégis, gondos kísérettel, nem egyedül.

Kleist meséjében Katica, a fegyverkovács lánya megpillantja az apja kovácsműhelyébe betérő lovagot – Vihar Frideriket, Sugár grófját -, kiejti  a kezéből az elemózsiás tálcát, elájul, s amint magához tér, első dolga, hogy kivesse magát az ablakon az éppen távozó és rá nem sok ügyet vető lovag után. Baleset és hetekig tartó ágynyugalom a meggondolatlan tett vége, mihelyt azonban Katica meggyógyul és erőre kap, immár meggondoltabban összecsomagol egy batyura való holmit, majd nekivág a világnak, elindul a lovag után. Természetesen más mesékben is bolyonganak magányos hölgyek árkon-bokron keresztül, de többnyire vagy gonosz rokonaik űzik el őket, vagy szeretteiket fenyegeti olyan veszély, amelynek kivédésére áldozatot kell hozniuk, kilépve addigi kényelmes életük keretei közül.

Katicának nincsenek gonosz rokonai, apja és egész hozzátartozói köre, maga a város is a tenyerén hordja, dicséri szépségét, kedvességét. Nem fenyegeti veszedelem sem őt, sem a szeretteit. Kézenfekvő magyarázatként kínálkozna a szerelem első látásra, azonban Katica nem ostromolja szerelmével a lovagot, akinek nyomába szegődött. Többnyire még a szeme elé sem kerül – mielőtt a Sugár grófja felébredne, már gyalogosan útra kel, és amikor a lovag – kíséretével együtt -  letáborozik, szerényen meghúzódik a paripák számára kijelölt istállóban. A mű megírásának idején igen különös lehetett egy önfejű csökönyösséggel, nagy elszántsággal vándorló leány – a mai időben pedig, a tömeges utazás, világjárás és individualizmus idejében nem kevésbé különös, hogy valaki nem az úticél vagy az út szépségének kedvéért utazik, hanem egy számára addig idegen férfit követ.

A dráma vésztörvényszéki üléssel indul, ahol Tibold, Katica apja ismerteti a fenti előzményeket, s mivel leánya megszállottsága mögött természetfeletti mesterkedést sejt, az ördöggel való cimborálással vádolja meg Sugár grófját. A vésztörvényszék tagjai arcukat csuklyával fedő nemesemberek, kiknek feladata, hogy „bevilágítsanak a lélek sötét rejtelmeibe, hová világi törvény keze el nem ér”. Illetékességüket a vádló és a vádlott egyaránt elismeri; egybehangzóan adják elő a tényeket – Katica mint kutyaként követi a grófot, vak odaadással – azonban a „miért”-re a gróf vallomása sem ad választ.

Beidézik Katicát.

A leány egyetlen urának és parancsolójának Frideriket tartja, nehezen fogja fel, hogy a gróf vádlottként áll a törvényszék előtt és mindketten kötelesek a bírák kérdéseire válaszolni. Külön elborzasztja az egybegyűlteket, amikor megkérdezi a vádlottól, milyen értelmű és tartalmú vallomást tegyen az ügyében. Katicát mind eszementnek tartják. A lány nem hajlandó válaszolni a kérdésre, miért is követi Sugár grófját hűségesen: „Ha mi a szívnek néma rejtekében / Történt és Isten nem bünteti, senki / Emberfiának arról tudni nem kell! / (...) De te, ha tudni akarod, uram, szólj, / Mert előtted lelkem nyitva áll.”

Szavaiból kiderül, hogy szívügyről van szó, titokról, amely nem lepleződhet le, míg a gróf kérésével napvilágra nem vonja. A bírák megkérik hát a grófot, faggassa tovább ő maga Katicát. Különös vallatás veszi kezdetét. Friderik nyíltan rákérdez a „miért”-re. Katica azt feleli: „nem tudom”. Sugár grófja meggyanúsítja azzal, hogy hazudik.

Katica arra kéri: „Segíts!”. Nem egészen világos, miben szorul Katica segítségre, a grófot meg is akasztja a kérés, némi szünet után folytatja a puhatolózást, amely már közös vándorlásuk során történt gyér érintkezésükre vonatkozik. Katica nyelve megered, amit mond, abban semmi terhelő nincs a vádlottra nézve, aki, mint Katica elbeszéléséből kiderül, a maga szelíd, rábeszélő módján végig igyekezett volna megszabadulni kéretlen kísérőjétől és viszajuttatni elbúsult apjához.

Katica vallomása feltárja a további tényeket és továbbra is homályban tartja a „miért?”-et, amelyet egyébként sem a gróf, sem a bíróság nem firtat behatóan, megelégszenek annak bizonyításával, hogy sem kényszerítés, sem boszorkányság nem történt, így a vád elejthető. Katicát hazaküldik apjával.

A gróf magára marad és lovaghoz kevéssé illően sírva fakad. Természetében küzd a Katica iránti vonzalom a társadalmi kaszttudattal, mely szerint egy kovács lányát nem veheti feleségül, az ősei megfordulnának sírjukban. Elég kemény ahhoz, hogy ne engedjen a presztízsből, de túl lágy ahhoz, hogy ne sajnálja meg önmagát, amiért egy szép és odaadó természetű leányról kell lemondania, és ne sajnálja meg Katicát az iránta tanúsított szigorú elutasítás miatt. Bánatából hosszú, költői tirádát farag, büszke arra, hogy senki nem szenved olyan mélyen és megindítóan, mint ő.

Hamarosan Gottschalk érkezik, a gróf szolgája, kellemetlen hírekkel. Vihar Friderik régóta vitában, sőt, harcban áll bizonyos Thurneck Kunigunda kisasszonnyal Stauffen városa miatt, melynek tulajdonjogát mindketten magukénak igénylik. A kisasszony újabb és újabb lovagokat vesz rá, hogy nevében Friderik ellen háborút indítsanak, ezúttal Stein grófjától érkezik hadüzenet.

Friderik útra kel, hogy felkészüljön az ütközetre. Az éjszaka egy szénégető kunyhó közelében éri őt és kíséretét. Az egyik szénégető legénykétől megtudják, hogy a kunyhóban vendégek szálltak meg éjszakára, akik megkötözve foglyukként tartanak egy hölgyet. Sugár grófja lovagias módon a hölgy védelmére kel és szabadítása érdekében megküzd a fogvatartókkal, akik vezérét súlyosan megsebesíti.  A sebesültről sisakja eltávolítása után kiderül, hogy a Friderik által nagyrabecsült Miksa freiburgi várgróf, Kunigunda egyik korábbi, lóvá tett szerelmese, a foglyul ejtett hölgy pedig nem más, mint a Friderik által igen kevéssé becsült Kunigunda. Miksa érzelmei ádáz gyűlöletbe fordultak, miután Kunigunda érdekeiért harcba szállt, majd a hölgy kikosarazta. Ezért foglyul ejtette, hogy később bosszút álljon rajta.

Kunigunda és Friderik megdöbbenéssel ismernek egymásra. A hölgy nem a birtokviszálybeli vetélytársát, hanem szabadítóját szólítja meg, amikor azt mondja: „Parancsolóm, én üres kézzel állok, / Mert amim csak van, mindenem tiéd!” Hálás megmeneküléséért, s mint korábban Katica, most ő is kész követni a grófot, noha fenntartással, nem akárhová, nem erdőn-mezőn keresztül – de várába mindenesetre igen. Friderik zavarában valóban felajánlja vára vendégszeretetét.

Viharsugárvárban Kunigundának az egyik cseléd elpletykálja a gróf két évvel ezelőtti, furcsa, nevezetes álmát. Akkoriban Frideriken különös búskomorság vett erőt, ereje, kedve egyre fogyott, egy orvos sem tudott segíteni rajta. Majdnem elemésztette a szerelem utáni vágyakozás, az, hogy egy lányt sem talált, akit szeretni tudna. Szilveszter éjjel azután megjelent neki egy angyal, aki elvezette jövendőbeli kedvese hálószobájába, és megmutatta neki a lányt, aki párja lesz: császári vérből származó hajadont. Az álom után a gróf állapota rohamosan javult, s egészségesebb lett, mint valaha.

Kunigundának - aki családfájában számon tart egy korábbi császárt is -, meggyőződése, hogy az álombeli leány csakis ő lehet, s Friderik is erre a meggyőződésre jut, ezért megkéri a kezét. Noha anyjának, Helén grófnőnek vannak fenntartásai, Kunigunda gesztusa, mellyel lemond a stauffeni birtokigényéről Friderik javára, puhít az ellenállásán.

Mindeközben Tibold hazafelé tart Katicával, aki fejébe veszi, hogy ha nem szentelheti a grófnak az életét, inkább Istennek szenteli és apácának áll. Tibold elkeseredése nem ismer határt. Úgy érzi, élve készül eltemetni gyermekét, ha az apácák kezére adja, s ennél jobb volna már az is, ha Katica visszaköltözne az istállóba, Friderik lovai mellé. Katicát megrendíti apja szomorúsága. A gróf tilalma miatt szóba sem jöhet, hogy újra követni kezdje őt, viszont nem tudná jó lelkiismerettel vállalni az apácaságot sem, tudva, hogy megtöri ezzel az apját. Végül csak annyit kér, hogy éjszakára szálljanak meg a közeli szerzetesrendnél, pihenséképpen – reggel pedig rendelkezzék vele Tibold, ahogyan jónak látja.

Miután Kunigunda és Friderik viszály okafogyottá vált, a hadüzenetre sarkallt Stein grófja – akárcsak a freiburgi várgróf – becsapottnak érzi magát és bosszútervet szövöget. Sérelmesnek találja, hogy Friderik Stauffent nászajándékul odaadta Kunigundának, s most a menyegzőre készülnek. Elhatározza, hogy az eredetileg Friderik ellen gyűjtött sereggel valóban megtámadja Viharsugárvárat. Levelet küld egyrészt a várbeli beépített embereinek, hogy éjfélkor nyissák meg a kapukat, másfelől a közeli apátságba, feloldozásét.

A két levelet összecseréli a két követ, az apátságba az az üzenet érkezik, amely a vár megtámadásáról értesít. Az apátságban tartózkodó Katica megtudja a tervet és azonnal útrakel, hogy figyelmeztesse Sugár grófját.

A nősülni készülő gróf dühös, amiért kutyahűségű kísérője a határozott tilalom ellenére újra felbukkant. Gorombán elutasítja, korbáccsal fenyegeti, nem hajlandó meghallgatni egy szavát sem. Katica végül Gottschalknak számol be a tervezett támadásról, az idő szorít, alig fejezi be mondandóját, máris ostrom alá veszik a várat. Tűz üt ki, menekül a várnép, a zűrzavarban felbukkan Kunigunda. A gróf arcképe, tokkal együtt, a szobájában maradt, kétségbeesetten szólóngat valakit, aki hajlandó lenne utánamenni a lángokban álló szobába és elhozni neki kedvese képét. A szolgálatkész Katica már indul is felfelé a lépcsőn. Mindenki elrémülve figyeli az öngyilkos vállalkozást, fojtogató a füst, omladozik az épület. Friderik elhatározza, hogy a lány után megy, hátha meg tudja menteni, de mielőtt egy lépést tehetne, romba dől a fal.

A füstölgő romok közül csodálatos módon épségben kerül elő Katica, mögötte egy angyal jár, fényudvarral kíséri, amíg kiér a kapuív alól, biztonságos fedezékbe. A várbeliek az angyalt már nem látják, csak azt, hogy Katicának semmi baja nem esett, s még a képet is sikerült megmentenie. Egyedül Kunigunda dühös, a kép tokja ugyanis, amely számára szintén nagy fontossággal bír, a szobában maradt. Csalódottságát megvetően érezteti Katicával. Sugár grófja igyekszik a női szurkapiszkában Katica pártját fogni.

A lelkiismeretes Katica később átkutatja a romokat és rábukkan a kép tokjára is, viszi buzgón Gottschalknak. Gottschalk a tokban megtalálja a stauffeni adományozólevelet, s rájön, hogy Kunigunda nem az érzelmi emléket, hanem a birtokot féltette annyira.

Katica elfoglalja korábbi helyét a vár alatti bodzabokrokban. Frideriket újra komolyan gondolkodóba ejti az a kérdés, amelyre a Tibold által kezdeményezett bírósági eljárás nem talált választ: miért is követi őt olyan buzgón a lány? Ez nem derült ki a per során, amit pedig Friderik peren kívül kérdezett: miért ijedt meg tőle Katica első találkozásukkor annyira, hogy mindent kiejtett a kezéből, a lány annyit válaszol: „Hiszen tudod!” Friderik nem érti: mit kellene tudnia?

Felkeresi a bodzabokor árnyékában szendergő Katicát, és beszél hozzá, faggatja, Katica pedig mintegy hipnózisban válaszol. Elmeséli, hogy két évvel ezelőtt álmában megjelent neki egy lovag, aki majd jövendőbelije lesz, s ez a lovag Sugár grófja volt. Friderik döbbenten hallgatja az álmához pontosan illeszkedő másik álmot, döbbenten ér el a tudatáig, hogy a két álom voltaképpen egy és ugyanaz; hogy ebben az egyetlen álom-valóságban ők ketten egyszer már találkoztak. S ha így van, Katicának a császár leányának kell lennie.

Híre kel, hogy Friderik nevezetes álmának hölgye nem más, mint Katica, s a hír Tiboldot és a császárt egyaránt sérti. A trón színe elé idézik a kovácsot és a lovagot, akik megint szembekerülnek egymással igazuk bizonyítása során. Vitájukból a császár egyre többet megtud Katicáról, születése idejét, helyét, anyja nevét, s rádöbben: a leány valóban balkézről született gyermeke.

Katicát a helyzet tisztázásáig elhelyezik a palotában, melynek termeiben járhat-kelhet és fürdőjét is igénybe veheti, akárcsak Kunigunda. A fürdőben egészen véletlenül összetalálkozik a két vetélytársnő. Katica rémülten menekül a medencék mellől, a gróf rokonainak faggatására, miért reszket úgy, csak annyit árul el, valami fertelmeset látott. Később maga Friderik is megtudja az elborzasztó válóságot: Kunigunda testileg nyomorék, „mozaik”, kinek sem haja, sem fogai, sem arcának üdesége nem valódi, s egyenes tartását is mesterséges svéd acéllal támogatott öltözékének köszönheti.

Kunigunda érzi, hogy szorul a hurok: Katica rájött a titkára, ezért meg kell halnia – mérgezéssel szeretné eltenni láb alól -, talán Friderik is sejti a valót, az ő kételyeit el kell altatni valahogyan. Miközben terveit forralja, a császár úgy dönt, nem ellenkezik az isteni rendeléssel, amely az ő leányaként kívánja Katicát férjhez adni Sugár grófjához, s örökbe fogadja Katicát. A gróf megkéri és meg is kapja a leány kezét.

A menyegző napja felvirrad, s Kunigunda még mindig úgy tudja, ő lesz a gróf hitvese. Menyasszonyi díszben várakozik a vendégsereg előtt. Valóságos arculcsapással ér fel, amikor a hírnök közhírré teszi Sváb Katalin és Vihar Friderik főrendi lovag egybekelését. Kunigunda mérges szitkok közepette, megalázottan távozik.

Sugár grófja kézenfogva vezeti a sokat szenvedett, elgyengült Katicát az oltár elé.

A történetben végül fény derül Katica állhatatos vándorlásának „miért?”-jére. Csak az nem világos, mi az oka, hogy nem szól a lovagnak akkor, azonnal, Tibold műhelyében, hogy ők elrendelés szerint egy pár? Miért nem beszél az álomról, miért nem hívja magához a férfit azzal, hogy közös titkukat megemlíti? Miért nem kíméli meg magát a megaláztatásoktól, a magányos útját kísérő megpróbáltatásoktól?

Kleist meséje eszembe juttat egy másik mesét, amelyet Márai jegyzett le az Ég és földben.

„Egy távoli tartományban élt egy férfi és egy asszony. Nem ismerték egymást. Egy reggel úgy érezték, hangot, üzenetet hallottak, parancsot kaptak: ezért felkeltek nyughelyükről, mint az alvajárók, elindultak egymás felé, elhagyták otthonukat férjüket és feleségüket, elhagytak mindent és mindenkit, hogy találkozzanak végre az élet sötét erdejében, s boldogak és egyek lehessenek. Így vándoroltak, igézetben egymás felé. Pusztaságokon haladtak át, s egy sötét erdőbe értek. Az erdőt patak választotta ketté, s ők a patak két partján közeledtek egymás felé, a parancs értelmében, csukott szemekkel, boldog és néma mosollyal. De a patakon keskeny palló vezetett át, oly keskeny, hogy egyszerre csak egy ember lépdelhetett végig a törékeny deszkán. Ezért megálltak, a patak két partján, szemközt egymással, vágyódva és mosolyogva, s tétováztak, melyik induljon el a másik felé először?... Akkor a nő ezt mondotta, halkan és bensőségesen: "No, jere már!" A férfi felnézett e hangra, szemét dörzsölte, a nőt nézte, az égre nézett, aztán csendesen megfordult, s visszament életébe, családjához, és ott élt tovább, némán és csodálkozással a szívében. Tudniillik a nő idő előtt szólt. És egyáltalán nem szabad szólni. Meg kell várni, amíg a férfi, kérés és felszólítás nélkül, végigmegy a pallón. Ez a kínai mese.”

Ez történik Katicával. Egy éjjel hangot, üzenetet hall; amint valós személyt tud társítani hozzá, útra kel és elindul felé, elhagyja otthonát, családját, mindent és mindenkit. Igézetben vándorol, sötét erdőkön halad át, boldog és néma mosollyal, annak nyomában és afelé, akihez igézet köti. S nem hívja sem álmában, sem éberen egy szóval sem, csak szolgál. Nem beszél a közös látomásról, az angyalról; főleg nem a bíróság előtt. Megvárja, amíg Sugár grófja maga kéri rá. Megvárja, hogy ne perrendtartás szerint, felszólításra kérje tőle a titkot, hanem saját elhatározásából menjen el hozzá és szívbeli kíváncsiságból kérdezze. S akkor, félálomban, egy másik valóság mezején, ahol  először is találkoztak, engedi, hogy a gróf ráismerjen. Addig rettenetes fegyelemmel tud várni rá.

A német mese legfurcsább tanulsága ilyen: a kínai meséével megegyező.