Amikor 2010-ben bemutatták a Vespát, Groó Diána másfél órás filmjét és elolvastam
az ajánlót - Lali, a cigány kisfiú nyereményjátékon hozzájut egy robogóhoz,
amelynek átvételére Budapestre utazik – első kérdésként az ötlött fel bennem, miért nyereményjáték révén emelkedik ki egy
cigány a szegénységből? Miért hagyta benne a rendező – burkoltan – azt a
sztereotípiát, hogy a cigány főszereplő találkozása a nagyvárossal, a
státuszszimbólumokkal, a jobb élet lehetőségével a véletlenen, a szerencsén
múlik, nem saját ambíciója vagy erőfeszítése eredménye? Miért nem készül film
például egy hátrányos neveltetésű zenészről?
Mintha a kérdéseim meghallgatásra találtak volna, idén áprilisban a
mozikba került Almási Tamás dokumentumfilmje, a Tititá. A rendező két és fél
éven keresztül forgatott mintegy 240 órás anyagot Kuru Antal valós történetéből,
amelyet másfél órányira vágtak végül. A csapat munkájából olyan eredmény
született, amely régi hiányt pótol a kulturális életben. Nem ábrázolja etnikai
villongások tárgyaként a főszereplő roma származását és nem időz sokat a
nyomorúságos anyagi körülmények taglalásánál. Mélyen és hitelesen mutatja meg a
felzárkózás rögös állomásait, azt a tartományt, ahol az ember a saját kezébe
veheti sorsát, és előrejutásában nem építhet sem a szerencsére, sem a
protekcióra. Nem foglalkozik a mindent átütő tehetséggel, nem egy szűk
rétegről, az elitről, a zseniről szól. Arról szól, hogy ha van olyan dolog,
amelyet szeretünk, amelyben az átlagnál jobbak vagyunk, akkor tanuljuk meg
ápolni, fejleszteni készségeinket és amit megszereztünk tudásban, a nálunk
gyengébbeknek – ahogyan mindig vannak erősebbek, úgy mindig vannak gyengébbek
is – adjuk át. A történet mindenkinek, aki váratlanul erősen idegen környezetbe
kerül, melynek nyelvét kevéssé érti, s ahol fel kell találnia magát, tükörként,
értelmezési segédletként, mintaként szolgál.
Az edelényi szegénysoron élő fiatalember, Anti jelentkezik és felvételt
nyer a Snétberger Zenei Tehetség Központ 2011-es, összesen tizenkét héten át
tartó ingyenes zenei képzésére. A film rövidsége nem teszi lehetővé a hátrányos
helyzetű tehetségeket felzárkóztató munka sokrétű szakmai, emberi aspektusának
részletes bemutatását, hanem az induló helyzet, a kritikus fordulópontok és a
programban részt vett gyerekek lehetséges jövőbeli útjainak bemutatására
fókuszál. Az első percek egyikében egy fiatal fiú gitárkísérettel adja elő az
ismert népdalt, amely a résztvevők számára több vonatkozásban nem csak a kulturális
örökség része, hanem az élet valósága:
„Szegény legény vagyok én, / Erdőn-mezőn járok én, / Krajcárom sincsen,
/ Elszakadt az ingem.
Van egy lyukas nadrágom, / Folt is rajt' huszonhárom. / Ég alatt hálok,
/ Jobb időket várok.”
Antiék lakásában osztozni kell az alvóhelyeken, a budapesti vonatjegy
megvásárlása komoly anyagi terhet jelent. A közeg egyébként szeretetteli és
támogató, a család nem húzza vissza a szárnyait bontogatni készülő fiút arra
hivatkozva, hogy otthon van rá szükség, holott bizonyára nélkülözik. Anti
anyukája így összegez: „szeretném, ha legalább egy kevéssel többet elérne, mint
én”.
Anti önszorgalomból tanult gitározni, a kottát nem ismeri, és érezhető
lelkesedéssel áll a tanulási lehetőség elé, amelyben a nagy kalandot látja. A később tornyosuló nehézségekről eleinte fogalma sincs, s
ez részben talán szerencse – nincs, ami előre elbátortalanítaná -, másrészt ugyanakkor
magában rejti a veszélyt, hogy a sikertelenül vett akadályok eltávolítják a
régi életétől, anélkül, hogy fel tudnának kínálni cserébe egy kudarcokon úrrá
lenni tudó újat. A zene szeretete mindenesetre óriási hajtóerő. Ahogyan Anti
fogalmaz: „Muszáj, hogy gitározzak”.
Anti belső világa olyan, mint a zenéje: spontán, gazdag, szép hangzású,
kevéssé tudatos és egyáltalán nem kiművelt. A hangulatait erősen átérzi és
könnyen kifejezi; azonban az új benyomások strukturálása, eddigi életébe való
beépítése, befogadása igen nehéz.
A Központban való új lakóhelyén a tárgyi környezet és a gyerekek között
képződő hierarchia egyaránt kihívást jelent. „Nincs telefonom” – mondja, amikor
a telefonszáma urán érdeklődik a recepciós. A diákok többsége természetesnek
veszi a szabott napi- és órarendet, a kottaolvasás képességét, a skálázást, a
többórás gyakorlást, amelyet Antinak mind tanulnia kell. Anti felméri a
különbséget aközött, amit hátrányos helyzetéhez a szociális lehetőségek hiánya tett
hozzá és aközött, amiről ő maga tehet. Előbbit könnyebben feldolgozza,
tisztában van azzal, hogy ha apró kora óta járhatott volna zeneiskolába, szolfézsra,
ha konzervatóriumi diák lenne, könnyebb alapról indulna most. Nehezebben éli
meg azt, ami rajta múlik. Nehéz rendszeresen bejárnia órákra, úgy, hogy a sikerélmény elmarad, és - mint egy rossz, görbe tükörben - mindenhol
azt kell látnia: szakmailag túltesz rajta mindenki, s ez a hátrány csak nagy
erőfeszítésekkel számolható fel.
Hiányzik az elfogadó, megszokott edelényi környezet, a család. Szokatlan
és kellemetlen tapasztalat az egyedüllét. A legrosszabb, hogy nehézségeit nincs
kivel megosztania. A tanárok nem készültek fel arra, hogy a zene matematikai
alapjait mélyrehatóan el kell magyarázniuk a tanítványoknak: mi a négy negyed,
a két negyed, a tititá, hogyan írunk és olvasunk kottát. Nem arról van szó,
hogy Anti ostoba, hanem arról, hogy meg kell tanulnia egy számára addig idegen
nyelvet, hogy szót értsen a környezetével, de ez nem megy egyik napról a
másikra, s amíg nem sikerül, beszorul a búra alatti, fagyos magányba, ráadásul
úgy, hogy a többiek ezt észre sem veszik, s így segíteni sem tudják. Annyit vesznek
észre, hogy Anti nehezen alkalmazkodik, sokat alszik, kivonja magát a közösségi
életből és hanyagolja az órákat. Anti pedig a rendezőnek elárulja: „Nagyon
elment a kedvem, nem vagyok rendben most. Ez semmi, amit én csinálok. Gyenge
vagyok ehhez, ha szégyen, ha nem.” Ugyanakkor nem szeretné feladni: „Végig kell
csinálnom. Szerintem végig fogom csinálni.”
Anti a képzés előrahaldtával új, fiatal tanárnőt kap, akinek jobban meg
tud nyílni. Szól, amikor nem ért valamit, amikor részletesebb magyarázatra van
szükség. A fiatal hölgy nem csak zeneelméletre oktatja, hanem segít neki a
hátrányok lelki feldolgozásában. Megfogalmazza Anti helyett a fiú érzelmeit,
biztatja, hogy ne keseredjen el, hogy gyakoroljon sokat. Felhívja a figyelmét
arra a fontos momentumra, hogy ha egyedül érzi is magát, nem ő az egyedüli, aki
nehéz úton megy végig, sokan, sokféleképpen kapnak az élettől akadályokat és
mindenkinek meg kell birkóznia a rá eső résszel.
A tanárok biztatják Antit, hogy igyekezzen tágabb perspektívából
szemlélni az életet: mit szeretne elérni, mit szeretne csinálni, tűzzön ki
célokat maga elé. A célok erőt, kitartást adnak, segítenek, hogy ne veszítse el
önmagát az átaludt nappalok, mellőzött tanórák sűrűjében. A fiú megtanul
segítséget kérni nem csak az oktatóktól, hanem a társaitól is, és lassan-lassan
visszatalál a közösséghez.
Fontos tanulsága a filmnek és a Központ programjának is, hogy a kurzus
végén, nagyközönség előtt tartott előadáson csak a biztos hangszeres tudású,
stabilan színpadképes fiatalok léphetnek fel. A diákok bemutathatják Snétberger
Ferencnek a tervezett műsorszámaikat, de – már csak idő hiányában is – nem mindenki
mutatkozhat be a szélesebb publikum előtt. A sportszerűség próbája a válogató: higgadtan
tudomásul kell venni, ha valaki kimarad, és gratulálnia kell a záró előadásba beválasztott
társaknak. Anti azok közé tartozik, akik nem vesznek részt a fináléban.
Felvetődik a kérdés, hogy a tizenkét hetes képzésről Anti mit visz
magával, sikerül-e a „kiemelkedés”. A záró képsorok elárulják, hogy a fiú esti
gimnáziumba jár és óvodás gyerekeket tanít a szolfézs alapjaira. Anti nem lép előadóként
a világot jelentő deszkákra, ugyanakkor elkezdi építeni a saját világát,
fokozatosan tágítgatva a szegénytelep határait. Ahogyan mondani szokás: az első
pofon a legnagyobb – az első kiugrási kísérlet pedig a legnehezebb. A
Snétberger Központban Anti szakmailag és emberileg is jó eszközöket kapott
ahhoz, hogy a későbbi hasonló kísérletekben támaszul használja.
Antiban eredendő bátorság van ahhoz, hogy helyzetének és természetének
jó és rossz vonatkozásaival egyformán szembenézzen; a rendező ennek objektív
tolmácsolásával olyan filmet készített, amely úgy élethű, hogy bármely néző
meríthet belőle, hiszen a természete jó és rossz vonatkozásaival való
szembenézés bárkinek segíthet reális és élhetőbb alapokra helyezni az életét.
Ennél nagyobb dicséretet egy dokumentumfilmről nem tudok mondani.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Fim címe: Tititá
Rendező: Almási Tamás
Helyszín: Művész Mozi
Időpont: 2015.04.11.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Fim címe: Tititá
Rendező: Almási Tamás
Helyszín: Művész Mozi
Időpont: 2015.04.11.