Semmibevehetetlen

  „Az ember hozzákopik a körülményeihez. Akit semmibe vesznek, semmivé válik” – mondja özvegy Orbán Béláné saját hatvannégy éves fakó személyére utalva Örkény István Macskajáték című tragikomédiájában, amikor barátnőjének, Paulának hatására eldönti, hogy szakít kopottságával és újra kivirágzik.

A szerző leírása szerint a főszereplő Orbánné „elnyűttnek látszó, de elnyűhetetlen, idősebb asszony. Van benne valami alapvető lomposság, amin az sem változtat, hogy nemrég új ruhát kapott, és a haját is barnára festette.”

Az Örkény Színház színpadán – egyébként a darab egészére jellemző a parádés szereposztás – Pogány Judit játssza az idős özvegyet, annyi eleven energiával és kifejezőerővel, hogy egyetlen pillanatra sem látszik sem elnyűttnek, sem kopottnak. Már a darab elején is, amikor a szerelmi háromszöget még nem lehet sejteni, mindössze a hétköznapi élet apró eseményeit, bosszúságait, csatározásait idézi fel nővérének, Gizának írt levelében, már az elején is átéléssel és elszántan veti magát a tejcsarnok macskaellenes vitájának kellős közepébe. Nem az elkopott, megfáradt öreg néni bizonygatja makacsul vélt igazát, kissé reszketegen és talán a saját reszketegségétől ingerülten. Pogány Judit Orbánnéja szorosan együttlüktet a mindenkori környezetével, pontosan tudatában van a többiek jelenlétének, intenzíven magában hordja őket hangsúlyaikkal, kinézetükkel, szavaikkal együtt. Játszva, erőlködés nélkül felidézi az orrát fintorogva felhúzó és mutatóujját rázva magyarázó tejcsarnokosnőt, az elegáns, puszta megjelenésével csendet parancsoló Paulát és természetesen a saját harcra kész személyét, amint egyre paprikásabban és öntudatosan védi a macska fél deci tejhez való jogát, és még sarokba szorítva sem adja fel: érvei fogytán egy utolsó szúrással, megsemmisítő arckifejezéssel veti oda ellenfelének: „Duplavalagú!”

Szükséges is a színészek részéről a kifejezőerő, mert a színpad díszletben igen szegény. Sárga falú, magas belterű kopár belvárosi szobát látunk radiátorokkal és székekkel. Az egyik fűtőtest tetején gramofon helyezkedik el, zenéjével aláfesti a drámaibb, líraibb részeket. Maguk a szereplők kapcsolják be és ki, cserélgetik a lemezeket vagy fokozzák, halkítják a hangerőt. A tér bal oldalát Molnár Piroska foglalja el Gizaként, a többiektől elkülönülve üldögél, bénaságára, testi fogyatékosságára semmi konkrétum nem utal; kisétál vagy besétál, ahogyan a szerepe diktálja. Többrétegű elszigeteltségét leképezi a tér. Külhonban nincs otthon, fiának rosszallása nélkül nem hívhat magához magyar vendégeket. Ápolónővérre van szüksége, hogy kimozduljon a négy fal közül. Az otthoniaktól elválasztja a földrajzi távolság és a mentalitásbeli különbség. Molnár Piroska disztingvált jelenség, alapvető belső nyugalmat sugároz. Noha régóta csak mérsékelten jár társaságba, mégis jobb emberismerő és kevésbé naiv, mint a sürgő-forgó Orbánné. Finom arcrezdülésekkel regál a színpad jobb oldalán történtekre, ahol húga éli családjával és barátaival a mindennapi életét.

Orbánné nem távolságtartó, a darab szereplőinek többségével birtokos viszonyban van. Paulám, Gizám, Viktorom, szomszédnőm, társbérlőm, esetleg, némi malíciával a tejcsarnokosnő felé: „angyalom”. Pogány Judit a személyes érintettséget nem csak szavak szintjén, hanem minden gesztusában érzékelteti és visszasugározza a környezetre. Nem lehet keresztül nézni rajta, még abban a jelenetben sem, amelyben szerepe szerint leginkább láthatatlan: amikor lánya és veje a kedélyes vasárnapi ebéd mellett annyira nem figyelnek rá, hogy folyamatosan félreértik vagy a mondandóját egyszerűen meg sem hallják. Egy ideig egyszerre beszélnek, Bíró Kriszta, a szinkrontolmács lány és Orbánné: Pogány Judit erőteljes hangjával és széles mozdulataival uralja a terepet, megragadja a lánya karját, ide húzza, oda rángatja, amíg a lány kizökken a szövegéből; figyelme persze mindjárt utána újból elterelődik, de Orbánné nem csendesül: dühösen kárhoztatja a közte és családja közt emelkedő falakat. Vajda Milán, a túlterhelt, agyondolgozott orvos vő mackós szeretettel és több elfogadással veszi körül a mamát, mint felesége, de az Orbánnét foglalkoztató dolgokról, divatról, koncertekről, Pauláról és Viktorról nem lehet beszélni vele sem.

Csomós Mari Paulája magára sokat adó társasági hölgy, jól öltözött, kellemes modorú. Tudja, hogyan nyerje meg magának az embereket. Az egyetlen a szereplők közül, aki napszemüveget visel: a szem, a lélek tükre bizonyos esetekben rejtve marad, ahogyan Paula azon szándéka is, hogy behálózza Orbánné régi lovagját, Viktort. Szemben Orbánnéval, aki megdühödik, ha Viktor nem úgy viselkedik, nem úgy udvarol, ahogyan elvárná, Paula nem érezteti senkivel az elégedetlenségét. Túllép a kellemetlenségeken; szolid életélvezet nyilvánul meg abban, ahogyan könnyed hangon kér egy Hubertust, ahogyan mások múltja, szokásai, tulajdonságai iránt érdeklődik – nem egészen önzetlenül. Ahogyan korábban Orbánnét, később Viktort, legvégül Viktor kimért modorú anyját is megnyeri magának. Az anyát, CS. Bruckner Adelaidát Békés Itala játssza szálegyenes tartással; aprócska termete ellenére rendíthetetlen, mint egy sziklatömb. Látszik, hogy mint operaénekes fia, ő is megszokta  a nyilvánosság előtti szereplést, és Viktor mellé sokkal jobb választásnak tartja a reprezentálni tudó Paulát.

Maga Viktor, akit Jordán Tamás alakít, ellenben a legkevésbé sem úgy fest, mint egy operaénekes. Barna kalapjában, bőrdzsekijében, kék ingjében olyan, mint egy amerikai self-made man, rekedtes hangja mögött komoly dohányos múlt sejthető, artikulációja hagy némi kívánnivalót maga után. Szivar- vagy whiskey-reklám modellarca lehetne. Kissé érthetetlen, hogyan csöppent a fővárosi társbérlet ódon falai közé, és miért nem csodálkozik megjelenésén a közegbe jobban belesimuló Orbánné vagy Paula. A Jordán Tamás belépőjét kísérő operazene a Don Juanból kiélesíti a kontrasztot. Csak akkor érezni, hogy elemi köze van a muzsikához, amikor Wagnerről és a zenéről beszél, mély meggyőződéssel, kioktatóan és a felületes kontároknak kijáró eredendő lenézéssel.

Noha a darab alapvetően Orbánné életének tragikomédiája, ebben az előadásban mindenekelőtt Egérke – Kerekes Éva – alakján sír nevetve vagy nevet sírva a közönség. Kerekes Éva egérkejellegét megadja az, hogy gondosan megcsócsál minden gondolatot és megrág minden egyes kiejtett szót. Riadozó bátortalansággal surran ide-oda, beóvakodik az ajtón, vagy egyszercsak a semmiből megjelenik az elsötétített előszobában. Mint Orbánné, ő is nagyon pontosan felfogja a környezet mozzanatait, de hiányzik belőle a harcrakészség, a legkisebb vélt ellenséges hatásra meghátrál. A kaotikus, folyton változó világban benyomásai rendszerezésével vél kapaszkodót találni, ezért lassan, akkurátusan beszél. Beszámolói hivatalos levelekre hasonlítanak, szavai lassan-lassan koppannak, mintha egy ujjal hosszas töprengés után leütne egy-egy billentyűt egy írógépen. Érzelmeit tompítva, szűk skálán fejezi ki; látszik rajta, hogy hajlamos önvédelemből kerülni a feltűnést, és elhiszi róla a néző – inkább, mint Orbánnéról – hogy hozzákopik a környezetéhez.

A macskajáték-fináléban a tempó lelassul, a szereplők egymás mellett ülve, magukról harmadik személyben szólva mesélik el Orbánné és Egérke fogócskáját. Pogány Judit egészen addig, még a megelőző mérgezéses jelentében is olyan, mint egy tűzhányó, amely tüzes lávát pöfékel magából; az alkalmatlan időben telefonáló „Matuszné angyalom” keresetlenül megkapja tőle a magáét. Nem kell félteni attól, hogy miután Csermlényi Viktor semmibe vette, semmivé válik.

Pogány Judit Orbánnéja semmibevehetetlen.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Örkény István: Macskajáték
Rendező: Mácsai Pál
Helyszín: Örkény István Színház
Időpont: 2015.03.08.

Illusztrált hangoskönyv

Bulgakov népszerű misztikus regényének, A Mester és Margaritának színpadra vitele nehéz feladat.

Mintha egy rengeteg növényfajt rejtő, vadul burjánzó őspark állna előttünk, többezer éves matuzsálemi fenyőkkel, a héten ültetett árvácska-ágyásokkal, összehajló, összegubancolódó ágú bokrokkal, összetartó és széthúzó, nehezen járható, nehezen követhető ösvényekkel. Amikor elindulunk a felfedezésére, nem látszik, merre is tartunk pontosan, jobbra is, balra is elvonja a figyelmünket lépten-nyomon valamilyen érdekes látnivaló; ahogyan azonban haladunk előre, mégis kirajzolódik idővel, hogyan férnek meg egységes rendben az ősfák az árnyékukban növekvő egynyári virágokkal, hogyan állnak össze a színes-szagos szirmok és üdezöld falevelek egységesen kertté. Aki ebben a kedves zűrzavarban szeretne három-négy órás körsétát levezényelni úgy, hogy a kert legszebb és legjellegzetesebb látnivalóit érintse, előre meg kell tisztítania könnyen járhatóvá a megfelelő ösvényeket és figyelmen kívül kell hagynia azokat a mellékutakat, amelyeken túl messzire keveredhetnek el a látogatók, miközben szem elől vesztik, ami a terepen igazán lényeges és rendhagyó.

Bulgakov könyvében hasonlóképp  több helyszínen fut a cselekmény, több szálon, több idősíkon, rengeteg szereplővel. A szereplők mindegyikének megvan a maga külön története, kiét hosszabban ecseteli az író, kiét csak pár bekezdésben. A rendezőnek, dramaturgnak döntenie kell, a vágás nélkül is nehezen érthető, szerteágazó cselekmény mely fő- és oldalhajtásait vonja be a színpadi darabba úgy, hogy a történet kerek egész maradjon, valamint hogyan fordítsa a prózai szöveget a színház nyelvére.

A debreceni Csokonai Színházban február végétől tekintheti meg a közönség a regény adaptációját Rusznyák Gábor rendezésében. Azokat a nézőket, akiknek nem volt szerencséjük ezidáig olvasni a regényt, a színlap nagyban segíti a darab értelmezésében, mintegy térképet ad a bejárandó terephez. Az egyoldalas sűrű írás felvázolja a történet gerincét, a fontosabb szereplőket, egymáshoz való viszonyukat, az előadásban majdan látott helyszíneket, a valóság és valóságon túli világ határvonalait.

A színpad előterében kis asztalka, fotel és jobboldalt egy ágy helyezkedik el, amely jelenettől függően képviseli egy moszkvai lakás belterét, kórházi szobát vagy az ókori jeruzsálemi helytartó palotájának egyik termét. Mögötte lépcsőzetes kialakítással három szintűvé válik a tér, mintha három szürke dobogót raknánk egymásra; a sötét, jellegtelen belteret a szereplők töltik meg színekkel és élettel. Itt láthatjuk majd a TÖMEGÍR szervezet éttermét sürgő-forgó pincérekkel, a Sátán bálját az alvilági vendégsereggel és a hegyet, ahol keresztre feszítik Jézust. A színpad hátterében vetítővászon függ, amelyen kirajzolódik hol a moszkvai park, hol a hullámzó folyótükör, és amelyen különféle árnyjátékok jelzik a magánlakás fürdőszobáját meztelen női sziluettel vagy a bonctermet, ahol a halálos balesetet szenvedett Berlioz teteme fölött konzíliumot tartanak az orvosok.

A jelenetek összekötését narrátor segíti, csak a hangját halljuk, amint bemutatja az egyes szereplőket, mindjárt a darab elején a színpadon feltűnő Berliozt és Hontalan Ivánt, kik ők, min vitatkoznak éppen. Amint a narrátor elhallgat, Kiss Gergely Máté mint Iván és Garay Nagy Tamás mint a TÖMEGÍR elnöke ténylegesen megszólalnak, folytatják vitájukat. Az előadásra végig jellemző, hogy a narrátor és a szereplők egymásnak adogatják a szót. A párbeszéd, az adogatás dinamikája lendületes, a végszavakat pontosan dobják fel és kapják el a színészek. Bizonyos esetekben a narrátor feleslegesen hosszú lére ereszti mondandóját, például jelzi, hogy a Pilátust játszó Csikos Sándor latinul fog megszólalni, aki ezután magyarul mondja szövegét, ahogyan eddig is.

Amint az előadás két idősíkon játszódik, a huszadik századi Moszkvában és az ókori Jeruzsálemben, úgy az előadást kísérő zene jellege is kettős. Jazzes hangzású, néha lassúbb, néha gyorsuló szalonzene váltakozik klasszikus kórusművekkel, attól függően, hogy éppen a világi vagy a vallási, lelki rezdülésekre helyeződik-e a hangsúly.

A színpadi hangulat kevéssé sötét, ördögi. Woland - Szalma Tamás - eleganciájával, nagyvilági nyugalmával élesen elválik a hózentrógeres, svájci sapkás, aktatáskás moszkvai lakosoktól. Az őt kísérő alakok közül a pepitanadrágos Korovjov - Vranyecz Artúr - a legmarkánsabb, legmozgékonyabb egyéniség; vezényli a kórust, pantomimet játszik a Varietészínház előadásában, támogatja Margaritát mint a bál háziasszonyát. Bakota Árpád mint Azazello keménykalapban, hajszálcsíkos öltönyben sztepptáncoshoz hasonlít,  mély, rekedtes hangon, keveset beszél. Van benne valamennyi  a maffiózóból is, a bál utáni beszélgetésen egészen természetesen, magabiztosan kapja elő a fegyvert és süti el a háta mögött méterekkel lévő kártylapra, amelyet biztonsággal átlyukaszt a közepén. Behemót - Papp István - férfi létére is macskás jelenség, hízeleg, dörgölőzik, előszeretettel lustálkodik, alkalmilag elfoglalva a szín legkényelmesebb pontját, az ágyat, amelyen teljes hosszában kinyújtózhat. A Hellát játszó Sárközi-Nagy Ilona ledér, áttetsző blúzban, filigrán főkötőben szexi szobacicaként kíséri a csapatot. A társaságból hiányzik a sötét, ördögi vonás. Baljós, nyugtalanító benyomást leginkább a talpig feketébe öltözött, arcukat elfedő, névtelen alakok keltenek, akik feltűnnek Woland és emberei körül, árnyékként szegődnek a halálra vagy elmezavarra ítélt helybeliek nyomába, ha pedig nincs kit kísérniük, elnyúlnak a földön, készen rá, hogy ha szükséges, újra talpra feketélljenek.

A történet jeruzsálemi szála a moszkvai vonalnál gyengébbre sikerült. A sűrű narrációban elhangzott hangulatfestő megjegyzések nem minden esetben állnak összhangban azzal, amit a színpadon látunk. Jésua alakítása egysíkú, azt, hogy „örülök”, azt, hogy „sajnálom”, Mercs János ugyanolyan hangsúllyal mondja. Elöl-hátul vérfoltos jelmeze arra utal, hogy nem sokkal korábban durván bántalmazták, de kedélyében, mozgásában  a bántalmazásnak nyoma sincs, mesélő, társalgási hangon szól Pilátushoz. Mercs János egy későbbi jelenetben mint Nyikanor sokkal élénkebben, kifejezőbben játszik.

A keresztrefeszítés jelenetében az elítéltek vállára helyezett barna oszlop képezi a kereszt rövidebb szárát, ők maguk saját testükkel a hosszabbat. Sárgás fényű, párás, fülledt atmoszférában zajlik a kivégzés, Lévi Máté – Janka Barnabás – kétségbeesetten igyekszik Jézus közelébe férkőzni, hogy enyhítsen szenvedésein.

Pilátus precíz, türelmes hivatalnok, színrelépésekor kissé lekezelően vallatja Jésuát. Fejfájásnak, rosszullétnek nem sok jelét adja. Katonai egyenruhája fölött fehér, köpenyszerű kabátot visel; ahogyan érdeklődve figyeli a foglyot, s gondolkodik, zsebre tett kézzel konstatál, olyan, mint egy orvos. Kitűnően jeleníti meg a helytartó különféle, váltakozó viszonyulását Jésuához, a kíváncsiságot, szigort, elnézést, haragot, parancsnoklást.

A narrátor szövegét a színpadon legjobban Hontalan Iván – Kiss Gergely Máté – képzi le, ha a kommentár szerint nem hiszi, amit hall, arcára kiül a hitetlenkedés, ha a kommentár szerint dühösen trappol be a TÖMEGÍR éttermébe, szinte forr a tehetetlen haragtól. Az írószövetségben játszódó jelenetben nem csak Iván remekel, hanem szép rendezői megoldást látunk arra is, hogyan tudják kiváltani a tömegszereplők a narrátort. Az összecsoportosuló irodista hölgyek egymás szavába vágva mesélik el, csivitelve, mintegy pletykaként, hogyan is működik a szervezet, milyen előnyöket kínál, milyen nyaralási lehetőségeket, hol és kik tudják a szállásokat igénybe venni. Közben izegnek-mozognak, tolakodnak, helyezkednek és egy fekete jegyzettömbbel legyezik magukat.

A két főszereplő, Mészáros Tibor és Krajcsi Nikolett mint Mester és Margarita az egymással való játékukban nyújtják a legjobbat. Mészáros Tibor semlegesen, majdnem kívülállóként kezd mesélni a kórházban Ivánnak szerelméről. Később a mese megelevenedik, Margarita feltűnik egy ajtónyílásban. Először csak a kezében tartott sárga virágcsokor úszik be lassan a képbe, majd ő maga is láthatóvá válik, nagyon csinos a prémgalléros kabátkában, rózsaszín szoknyában, kis kalapban. Az addig színtelen hangon emlékező Mester megélénkül a nővel szemben, nem is leplezi csodálatát és azonnal őszintén megnyílik, nem tagadva, hogy a virágcsokor nem tetszik neki, a hölgy viszont annál inkább. A két főszereplő kapcsolata Wolanddal és kíséretével vagy a kórház lakóival kevésbé kidolgozott – közös jeleneteik cselekményszinten jól követik a regényt, de nem árulják el, hányadán is áll a Mester vagy Margarita ezzel  a különös társasággal, amelytől a sorsa függ. Ők egymást látják igazán és egymásban oldódnak fel igazán. Margarita erőszakosan nekiesik a feljelentőnek, aki kitúrta lakásából Mestert, dühöngve pusztítja a nekik ártó irodalmi ellenfelek tulajdonát, a Mester pedig félig rémülten, félig szégyenkezve figyeli a számára addig ismeretlen boszorkány-kitöréseket. Ezzel együtt és ezen túl, fogják, cirógatják egymás kezét, nem válnak el egészen az előadás végéig, amikor a beteg, erőtlen Mestert magára hagyva Margarita a színpad másik végére táncol-forog.

Miután a Mester befejezi a regényét és megadja Pilátusnak  a régóta várt feloldozást, megnő közötte és Margarita között a távolság.

Az elmegyógyintézetben ápolt Iván lassan, nagyon lassan megérti, mi minden történt – nem csak vele -, azóta, hogy a moszkvai parkban Woland leült mellé a padra és belekezdett a Pilátusról szóló elbeszélésbe. Megérti, hogy amíg lehetetlennek és őrültségnek tartotta a történetet, lehetetlenül és őrülten viselkedett. Amint elfogadja a létezés irracionális vetületét, és kezdi kiismerni az összefüggéseit – tudja, hogy ha a Mester nincs az élők között, Margarita sem lehet, hiszen ők ketten összetartoznak -, zavara fokozatosan eloszlik.

Az utolsó jelenetben, amint az ápolónővel beszél, Iván már nem izgága és erőszakos; az elfogadó és egyre tisztábban látó nyugalom végszavával zárja az előadást.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita
Rendező: Rusznyák Gábor
Helyszín: Csokonai Nemzeti Színház
Időpont: 2015.02.28.