A szerző
leírása szerint a főszereplő Orbánné „elnyűttnek látszó, de elnyűhetetlen,
idősebb asszony. Van benne valami alapvető lomposság, amin az sem változtat,
hogy nemrég új ruhát kapott, és a haját is barnára festette.”
Az Örkény
Színház színpadán – egyébként a darab egészére jellemző a parádés szereposztás
– Pogány Judit játssza az idős özvegyet, annyi eleven energiával és
kifejezőerővel, hogy egyetlen pillanatra sem látszik sem elnyűttnek, sem kopottnak.
Már a darab elején is, amikor a szerelmi háromszöget még nem lehet sejteni,
mindössze a hétköznapi élet apró eseményeit, bosszúságait, csatározásait idézi
fel nővérének, Gizának írt levelében, már az elején is átéléssel és elszántan
veti magát a tejcsarnok macskaellenes vitájának kellős közepébe. Nem az
elkopott, megfáradt öreg néni bizonygatja makacsul vélt igazát, kissé
reszketegen és talán a saját reszketegségétől ingerülten. Pogány Judit
Orbánnéja szorosan együttlüktet a mindenkori környezetével, pontosan tudatában
van a többiek jelenlétének, intenzíven magában hordja őket hangsúlyaikkal,
kinézetükkel, szavaikkal együtt. Játszva, erőlködés nélkül felidézi az orrát
fintorogva felhúzó és mutatóujját rázva magyarázó tejcsarnokosnőt, az elegáns,
puszta megjelenésével csendet parancsoló Paulát és természetesen a saját harcra
kész személyét, amint egyre paprikásabban és öntudatosan védi a macska fél deci
tejhez való jogát, és még sarokba szorítva sem adja fel: érvei fogytán egy
utolsó szúrással, megsemmisítő arckifejezéssel veti oda ellenfelének:
„Duplavalagú!”
Szükséges
is a színészek részéről a kifejezőerő, mert a színpad díszletben igen szegény.
Sárga falú, magas belterű kopár belvárosi szobát látunk radiátorokkal és
székekkel. Az egyik fűtőtest tetején gramofon helyezkedik el, zenéjével aláfesti
a drámaibb, líraibb részeket. Maguk a szereplők kapcsolják be és ki,
cserélgetik a lemezeket vagy fokozzák, halkítják a hangerőt. A tér bal oldalát
Molnár Piroska foglalja el Gizaként, a többiektől elkülönülve üldögél,
bénaságára, testi fogyatékosságára semmi konkrétum nem utal; kisétál vagy
besétál, ahogyan a szerepe diktálja. Többrétegű elszigeteltségét leképezi a tér.
Külhonban nincs otthon, fiának rosszallása nélkül nem hívhat magához magyar
vendégeket. Ápolónővérre van szüksége, hogy kimozduljon a négy fal közül. Az
otthoniaktól elválasztja a földrajzi távolság és a mentalitásbeli különbség.
Molnár Piroska disztingvált jelenség, alapvető belső nyugalmat sugároz. Noha
régóta csak mérsékelten jár társaságba, mégis jobb emberismerő és kevésbé naiv,
mint a sürgő-forgó Orbánné. Finom arcrezdülésekkel regál a színpad jobb oldalán
történtekre, ahol húga éli családjával és barátaival a mindennapi életét.
Orbánné nem
távolságtartó, a darab szereplőinek többségével birtokos viszonyban van.
Paulám, Gizám, Viktorom, szomszédnőm, társbérlőm, esetleg, némi malíciával a
tejcsarnokosnő felé: „angyalom”. Pogány Judit a személyes érintettséget nem csak
szavak szintjén, hanem minden gesztusában érzékelteti és visszasugározza a
környezetre. Nem lehet keresztül nézni rajta, még abban a jelenetben sem,
amelyben szerepe szerint leginkább láthatatlan: amikor lánya és veje a kedélyes
vasárnapi ebéd mellett annyira nem figyelnek rá, hogy folyamatosan félreértik
vagy a mondandóját egyszerűen meg sem hallják. Egy ideig egyszerre beszélnek,
Bíró Kriszta, a szinkrontolmács lány és Orbánné: Pogány Judit erőteljes
hangjával és széles mozdulataival uralja a terepet, megragadja a lánya karját,
ide húzza, oda rángatja, amíg a lány kizökken a szövegéből; figyelme persze
mindjárt utána újból elterelődik, de Orbánné nem csendesül: dühösen kárhoztatja
a közte és családja közt emelkedő falakat. Vajda Milán, a túlterhelt,
agyondolgozott orvos vő mackós szeretettel és több elfogadással veszi körül a
mamát, mint felesége, de az Orbánnét foglalkoztató dolgokról, divatról,
koncertekről, Pauláról és Viktorról nem lehet beszélni vele sem.
Csomós Mari
Paulája magára sokat adó társasági hölgy, jól öltözött, kellemes modorú. Tudja,
hogyan nyerje meg magának az embereket. Az egyetlen a szereplők közül, aki
napszemüveget visel: a szem, a lélek tükre bizonyos esetekben rejtve marad,
ahogyan Paula azon szándéka is, hogy behálózza Orbánné régi lovagját, Viktort.
Szemben Orbánnéval, aki megdühödik, ha Viktor nem úgy viselkedik, nem úgy udvarol,
ahogyan elvárná, Paula nem érezteti senkivel az elégedetlenségét. Túllép a
kellemetlenségeken; szolid életélvezet nyilvánul meg abban, ahogyan könnyed
hangon kér egy Hubertust, ahogyan mások múltja, szokásai, tulajdonságai iránt
érdeklődik – nem egészen önzetlenül. Ahogyan korábban Orbánnét, később Viktort,
legvégül Viktor kimért modorú anyját is megnyeri magának. Az anyát, CS. Bruckner
Adelaidát Békés Itala játssza szálegyenes tartással; aprócska termete ellenére
rendíthetetlen, mint egy sziklatömb. Látszik, hogy mint operaénekes fia, ő is
megszokta a nyilvánosság előtti
szereplést, és Viktor mellé sokkal jobb választásnak tartja a reprezentálni
tudó Paulát.
Maga
Viktor, akit Jordán Tamás alakít, ellenben a legkevésbé sem úgy fest, mint egy
operaénekes. Barna kalapjában, bőrdzsekijében, kék ingjében olyan, mint egy
amerikai self-made man, rekedtes hangja mögött komoly dohányos múlt sejthető,
artikulációja hagy némi kívánnivalót maga után. Szivar- vagy whiskey-reklám
modellarca lehetne. Kissé érthetetlen, hogyan csöppent a fővárosi társbérlet
ódon falai közé, és miért nem csodálkozik megjelenésén a közegbe jobban
belesimuló Orbánné vagy Paula. A Jordán Tamás belépőjét kísérő operazene a Don
Juanból kiélesíti a kontrasztot. Csak akkor érezni, hogy elemi köze van a
muzsikához, amikor Wagnerről és a zenéről beszél, mély meggyőződéssel,
kioktatóan és a felületes kontároknak kijáró eredendő lenézéssel.
Noha a
darab alapvetően Orbánné életének tragikomédiája, ebben az előadásban mindenekelőtt
Egérke – Kerekes Éva – alakján sír nevetve vagy nevet sírva a közönség. Kerekes
Éva egérkejellegét megadja az, hogy gondosan megcsócsál minden gondolatot és megrág
minden egyes kiejtett szót. Riadozó bátortalansággal surran ide-oda, beóvakodik
az ajtón, vagy egyszercsak a semmiből megjelenik az elsötétített előszobában.
Mint Orbánné, ő is nagyon pontosan felfogja a környezet mozzanatait, de hiányzik
belőle a harcrakészség, a legkisebb vélt ellenséges hatásra meghátrál. A
kaotikus, folyton változó világban benyomásai rendszerezésével vél kapaszkodót
találni, ezért lassan, akkurátusan beszél. Beszámolói hivatalos levelekre
hasonlítanak, szavai lassan-lassan koppannak, mintha egy ujjal hosszas
töprengés után leütne egy-egy billentyűt egy írógépen. Érzelmeit tompítva, szűk
skálán fejezi ki; látszik rajta, hogy hajlamos önvédelemből kerülni a feltűnést,
és elhiszi róla a néző – inkább, mint Orbánnéról – hogy hozzákopik a
környezetéhez.
A macskajáték-fináléban
a tempó lelassul, a szereplők egymás mellett ülve, magukról harmadik személyben
szólva mesélik el Orbánné és Egérke fogócskáját. Pogány Judit egészen addig, még
a megelőző mérgezéses jelentében is olyan, mint egy tűzhányó, amely tüzes lávát
pöfékel magából; az alkalmatlan időben telefonáló „Matuszné angyalom”
keresetlenül megkapja tőle a magáét. Nem kell félteni attól, hogy miután
Csermlényi Viktor semmibe vette, semmivé válik.
Pogány
Judit Orbánnéja semmibevehetetlen.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Örkény István: Macskajáték
Rendező: Mácsai Pál
Helyszín: Örkény István Színház
Időpont: 2015.03.08.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése