Anyám tyúkja

  A magyar költészet gyöngyszemeit füzérbe kötő verses előadás, a Mácsai Pál által rendezett Anyám tyúkja tavaly tavasszal, a költészet napján debütált az Örkény Színházban. A darab az egyéves születésnapján is telt házat vonzott, a verskedvelő közönség több tagja nem bírt ellenállni annak, hogy – halkan és feltűnés nélkül – a legszebb sorokat ne suttogja maga elé a színpadi szavalatot kísérve. Igényünk van a versmondásra mint közösségi élményre, a különböző korok szerelmes, hazafias, istenes, komoly vagy tréfás műveinek felelevenítésére, a múltba való kitekintésre és a múlt üzeneteinek kihallására a jelenben. Az est legmagávalragadóbb pillanatai ennek megfelelően azok, amelyek eleven lüktetést adnak a lírai szövegnek és amelyek hidat vernek előadásmódjukkal, hangsúlyaikkal az „itt és most” világához.

„Játszani akarok mostan” – mondja Ficza István Szép Ernő versét tolmácsolva egy gyerek nyűgös és reménykedő követelésével, és játszik is, eljátssza a földet, a mennyországot, érezhetően ide-oda mozog a kettő között, noha csak a színpad deszkáit rója. Kerekes Viktória olyan személyes és bensőséges hangon szólítja meg Arany Lacit, hogy tekintetét követve szinte keressük a nézőtéren Lacikát. Óriási lelkesedéssel fogadja a közönség Für Anikótól József Attila Altatóját, sokan - de leginkább a kissé fáradt arcú szülők – azonosulni tudnak a ringató türelmes, majd lankadó, rimánkodó és végül magát az anyukát álomba szavaló ritmusával.

A színészek nincsenek egyedül a színpadon, akkor sem, ha nem többen osztoznak egy versen. A díszletként szolgáló fehérre meszelt verandás parasztház két, habkönnyű függönnyel takart ajtaján ki- és bejárnak az előadók, egyenként vagy csapatostól. Mintha ünnepélyes alkalomból összehívott, de kötetlen vendégeskedést látnánk, ahol a meghívottak csinosan kiöltöznek, de nem tartják udvariasan a távolságot. Kisebb csoportokba verődnek és érdeklődve figyelik azt, aki éppen viszi a szót, kényelmesen elhelyezkedve a ház előtti padon, a lépcsőn vagy a veranda könyöklőjén. Amint Vajda Milán a négyökrös szekéren tett utazásáról mesél, amikor is vala szomszédja – hatásszünet után bennfentesen hangsúlyozva a nevet – Erzsikének, a pletykára éhes jelenlévők váratlan gyorsasággal körégyűlnek és kíváncsian hegyezik a fülüket.

A szerelmes versek egyik legjobban sikerült darabja az Elbocsátó szép üzenet. Régóta várok olyan előadására, amely nem nagy magasságból szólal meg, pátosszal, hanem az „én és te” intim közelségében, az intimitást szétfeszítő tömény gőggel és nagyon finom, alig észrevehető, de annál rombolóbb viszolygással – mindazzal, amivel Debreczeny Csaba megtölti a sorokat. Egyedül az utolsó strófa megsemmisítő végkicsengésén lehetne csiszolni– „régen nem vagy, mert régen nem látlak” -;  Debreczeny mintha megkegyelmezne Lédának, nem érzem a vers zárásában a nőt elnyelő sötét űrt, amint elfordul róla egy férfiszem sugara.  Debreczenynek jól áll a Vallomás is; Dsida Jenő költeményének szarkazmusa.

Nagyobb kihívás elé állítják a színészeket a szemlélődő vagy metafizikai felhangú versek. Epres Attilának jutott két nagy kedvencem, a Körúti hajnal és a Nem tudhatom. Mindkettő rácsodálkozik a környező város, az ország szépségeire, mindkettő számba veszi, leltározza a mindennapok hétköznapi csodáit. Miért vibrál Epres Attila hangjában valamiféle türelmetlen felindulás, miért pattognak sebesen egymás után a szavak? Mintha nem ráérősen sétálgatna az üveges szemű boltok előtt, a lomha utcaseprőket kerülgetve, hanem gyorsan végigszaladna a körúton, még azelőtt, hogy sietségre kényszerítené a józan robot.

Tempózavart érzek a Dsuang Dszi álmánál is. A mester tűnődését Vajda Milán lassan artikulált, széthúzott szavakkal érzékelteti; az egyes szám első személyű barát érezhetően tudatánál van, ám Dsuang Dszi nem vele egyenrangúan éber, töprengő elme, hanem még félálomban lévő ébredező, aki túlnyújtva, gépiesen keresgéli a szavakat.

Polgár Csaba egy tucatnyi verssel később egészen könnyedén mozog a földi valóság és a metafizikai távlat között, olyan természetesen, hogy nem venni észre, mikor lépi át a határt. Magával viszi a nézőt a nehéz kosarat cipelő Mama nyomában a padlásra, és egyszer csak lebben a szél, a Mama hosszú haja az ég kékjében fürdik. Látjátok? Semmi hókuszpókusz, semmi hatásvadászat, és mégis; nem tudjuk, hogyan, nem tudjuk, mi történt, de igen, a halk szavú kisfiúnak igaza van... látjuk, ahogyan a Mamához lehajol az ég, és csodálkozunk.

József Attila másik versét, a Betlehemi királyokat óvatosan komikus fazonra szabta a rendező. Gálffi László, Znamenák István és Csuja Imre, a három király néha megtoldja egymás strófáját, ahol folytonossági hiány fenyeget, máskor viszont egymás szavába nyisszantanak. Apró civódások után mindenesetre sikerül tiszteletüket tenni az újszülöttnél; majd muzsikáló pásztorokká avanzsálnak, és vígan húzzák a kis Jézus fülébe, míg a Máriát alakító Takács Nóra Diána oda nem kiált vastag hangon, mintha panellakás papírfalán dörömbölne át, hogy most már elég a zajból: „Kedves három királyok!” – majd a beállt csendre lágyan: „Jó éjszakát kívánok!”

Az előadásban fel-feltűnnek a zenei elemek, Pilinszky Négysorosát kántáló kórus adja elő, Kákonyi Árpád a költemények egyikét-másikát zenei aláfestéssel kíséri. Maguk a színészek is változatos eszközök változatos hangeffektjeivel tagolják vagy ritmizálják a verseket.

A Fülemilét már eleve komikusra hangszerelte Arany János zseniális szövege. Für Anikó és Kerekes Éva játsszák a két rossz szomszédot, és ezen a ponton megint erősen helytállónak bizonyul a játék kifejezés; könnyedén dobálják egymásnak a végszavakat, önfeledten karikíroznak, lendületbe hergelik magukat, ha tétről van szó; jöhet szemforgató esküdözés, teátrális asztalcsapkodás, s külön bukéja van a záró résznek, amely hálát ad, hogy mai napság „felebarát mind jó barát”, „magyar ember fél a pörtül”.

A hazaszeretet versei közül magasan kiemelkedik Pogány Judit előadásában a Huszt. Közéleti műveknél gyakran óhatatlanul mérlegelni kezd az előadó, merjen-e nagy lenni vagy merjen-e kicsi lenni, s a mérlegelés belop egyfajta mesterkéltséget az előadásba. Szabályozott mederben folynak a sorok, nem hömpölyög természetesen a szöveg. Pogány Juditból hiányzik az efféle mérlegelés. Mintha titkos csatornán vissza tudna nyúlni a százötven, kétszáz évvel korábbi közhangulathoz, s az akkori indulatok, érzelmek hevével táplálná a verset, mintha ösztönösen a százéves mértékhez szabná az előadást, ahhoz a mértékhez, amely az okostelefon-generációnak már az emlékeiben sem dereng.

Ugyanez a múltba tapogatni tudó, jó arányérzékű ösztön vezeti A vén cigány szavalatánál is. Ha süketen nézném a színpadot, egy kardigánját időnként indulatosan megigazító, fel-alá járkáló, idős hölgyet látnék. A hang, amelyet Pogány Judit a versnek kölcsönöz, annyira parancsoló, annyira köze van mindenhez, ami pokoltól az égig ér, ami lázadó és tisztánlátó és őrült, hogy ha ez a hang azt mondja, „Lesz még egyszer ünnep a világon!”, a hallgatóság csakugyan úgy érzi, hogy minden józan megfontolás ellenére várnia kell az ünnepet.

Ha a nagy, békés ünnepek esetleg késlekednek, akkor a kisebbeket. Április tizenegyedikét, a költészet napját.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Anyám tyúkja (verses válogatás)
Rendező: Mácsai Pál
Helyszín: Örkény István Színház
Időpont: 2015.04.11.

Semmibevehetetlen

  „Az ember hozzákopik a körülményeihez. Akit semmibe vesznek, semmivé válik” – mondja özvegy Orbán Béláné saját hatvannégy éves fakó személyére utalva Örkény István Macskajáték című tragikomédiájában, amikor barátnőjének, Paulának hatására eldönti, hogy szakít kopottságával és újra kivirágzik.

A szerző leírása szerint a főszereplő Orbánné „elnyűttnek látszó, de elnyűhetetlen, idősebb asszony. Van benne valami alapvető lomposság, amin az sem változtat, hogy nemrég új ruhát kapott, és a haját is barnára festette.”

Az Örkény Színház színpadán – egyébként a darab egészére jellemző a parádés szereposztás – Pogány Judit játssza az idős özvegyet, annyi eleven energiával és kifejezőerővel, hogy egyetlen pillanatra sem látszik sem elnyűttnek, sem kopottnak. Már a darab elején is, amikor a szerelmi háromszöget még nem lehet sejteni, mindössze a hétköznapi élet apró eseményeit, bosszúságait, csatározásait idézi fel nővérének, Gizának írt levelében, már az elején is átéléssel és elszántan veti magát a tejcsarnok macskaellenes vitájának kellős közepébe. Nem az elkopott, megfáradt öreg néni bizonygatja makacsul vélt igazát, kissé reszketegen és talán a saját reszketegségétől ingerülten. Pogány Judit Orbánnéja szorosan együttlüktet a mindenkori környezetével, pontosan tudatában van a többiek jelenlétének, intenzíven magában hordja őket hangsúlyaikkal, kinézetükkel, szavaikkal együtt. Játszva, erőlködés nélkül felidézi az orrát fintorogva felhúzó és mutatóujját rázva magyarázó tejcsarnokosnőt, az elegáns, puszta megjelenésével csendet parancsoló Paulát és természetesen a saját harcra kész személyét, amint egyre paprikásabban és öntudatosan védi a macska fél deci tejhez való jogát, és még sarokba szorítva sem adja fel: érvei fogytán egy utolsó szúrással, megsemmisítő arckifejezéssel veti oda ellenfelének: „Duplavalagú!”

Szükséges is a színészek részéről a kifejezőerő, mert a színpad díszletben igen szegény. Sárga falú, magas belterű kopár belvárosi szobát látunk radiátorokkal és székekkel. Az egyik fűtőtest tetején gramofon helyezkedik el, zenéjével aláfesti a drámaibb, líraibb részeket. Maguk a szereplők kapcsolják be és ki, cserélgetik a lemezeket vagy fokozzák, halkítják a hangerőt. A tér bal oldalát Molnár Piroska foglalja el Gizaként, a többiektől elkülönülve üldögél, bénaságára, testi fogyatékosságára semmi konkrétum nem utal; kisétál vagy besétál, ahogyan a szerepe diktálja. Többrétegű elszigeteltségét leképezi a tér. Külhonban nincs otthon, fiának rosszallása nélkül nem hívhat magához magyar vendégeket. Ápolónővérre van szüksége, hogy kimozduljon a négy fal közül. Az otthoniaktól elválasztja a földrajzi távolság és a mentalitásbeli különbség. Molnár Piroska disztingvált jelenség, alapvető belső nyugalmat sugároz. Noha régóta csak mérsékelten jár társaságba, mégis jobb emberismerő és kevésbé naiv, mint a sürgő-forgó Orbánné. Finom arcrezdülésekkel regál a színpad jobb oldalán történtekre, ahol húga éli családjával és barátaival a mindennapi életét.

Orbánné nem távolságtartó, a darab szereplőinek többségével birtokos viszonyban van. Paulám, Gizám, Viktorom, szomszédnőm, társbérlőm, esetleg, némi malíciával a tejcsarnokosnő felé: „angyalom”. Pogány Judit a személyes érintettséget nem csak szavak szintjén, hanem minden gesztusában érzékelteti és visszasugározza a környezetre. Nem lehet keresztül nézni rajta, még abban a jelenetben sem, amelyben szerepe szerint leginkább láthatatlan: amikor lánya és veje a kedélyes vasárnapi ebéd mellett annyira nem figyelnek rá, hogy folyamatosan félreértik vagy a mondandóját egyszerűen meg sem hallják. Egy ideig egyszerre beszélnek, Bíró Kriszta, a szinkrontolmács lány és Orbánné: Pogány Judit erőteljes hangjával és széles mozdulataival uralja a terepet, megragadja a lánya karját, ide húzza, oda rángatja, amíg a lány kizökken a szövegéből; figyelme persze mindjárt utána újból elterelődik, de Orbánné nem csendesül: dühösen kárhoztatja a közte és családja közt emelkedő falakat. Vajda Milán, a túlterhelt, agyondolgozott orvos vő mackós szeretettel és több elfogadással veszi körül a mamát, mint felesége, de az Orbánnét foglalkoztató dolgokról, divatról, koncertekről, Pauláról és Viktorról nem lehet beszélni vele sem.

Csomós Mari Paulája magára sokat adó társasági hölgy, jól öltözött, kellemes modorú. Tudja, hogyan nyerje meg magának az embereket. Az egyetlen a szereplők közül, aki napszemüveget visel: a szem, a lélek tükre bizonyos esetekben rejtve marad, ahogyan Paula azon szándéka is, hogy behálózza Orbánné régi lovagját, Viktort. Szemben Orbánnéval, aki megdühödik, ha Viktor nem úgy viselkedik, nem úgy udvarol, ahogyan elvárná, Paula nem érezteti senkivel az elégedetlenségét. Túllép a kellemetlenségeken; szolid életélvezet nyilvánul meg abban, ahogyan könnyed hangon kér egy Hubertust, ahogyan mások múltja, szokásai, tulajdonságai iránt érdeklődik – nem egészen önzetlenül. Ahogyan korábban Orbánnét, később Viktort, legvégül Viktor kimért modorú anyját is megnyeri magának. Az anyát, CS. Bruckner Adelaidát Békés Itala játssza szálegyenes tartással; aprócska termete ellenére rendíthetetlen, mint egy sziklatömb. Látszik, hogy mint operaénekes fia, ő is megszokta  a nyilvánosság előtti szereplést, és Viktor mellé sokkal jobb választásnak tartja a reprezentálni tudó Paulát.

Maga Viktor, akit Jordán Tamás alakít, ellenben a legkevésbé sem úgy fest, mint egy operaénekes. Barna kalapjában, bőrdzsekijében, kék ingjében olyan, mint egy amerikai self-made man, rekedtes hangja mögött komoly dohányos múlt sejthető, artikulációja hagy némi kívánnivalót maga után. Szivar- vagy whiskey-reklám modellarca lehetne. Kissé érthetetlen, hogyan csöppent a fővárosi társbérlet ódon falai közé, és miért nem csodálkozik megjelenésén a közegbe jobban belesimuló Orbánné vagy Paula. A Jordán Tamás belépőjét kísérő operazene a Don Juanból kiélesíti a kontrasztot. Csak akkor érezni, hogy elemi köze van a muzsikához, amikor Wagnerről és a zenéről beszél, mély meggyőződéssel, kioktatóan és a felületes kontároknak kijáró eredendő lenézéssel.

Noha a darab alapvetően Orbánné életének tragikomédiája, ebben az előadásban mindenekelőtt Egérke – Kerekes Éva – alakján sír nevetve vagy nevet sírva a közönség. Kerekes Éva egérkejellegét megadja az, hogy gondosan megcsócsál minden gondolatot és megrág minden egyes kiejtett szót. Riadozó bátortalansággal surran ide-oda, beóvakodik az ajtón, vagy egyszercsak a semmiből megjelenik az elsötétített előszobában. Mint Orbánné, ő is nagyon pontosan felfogja a környezet mozzanatait, de hiányzik belőle a harcrakészség, a legkisebb vélt ellenséges hatásra meghátrál. A kaotikus, folyton változó világban benyomásai rendszerezésével vél kapaszkodót találni, ezért lassan, akkurátusan beszél. Beszámolói hivatalos levelekre hasonlítanak, szavai lassan-lassan koppannak, mintha egy ujjal hosszas töprengés után leütne egy-egy billentyűt egy írógépen. Érzelmeit tompítva, szűk skálán fejezi ki; látszik rajta, hogy hajlamos önvédelemből kerülni a feltűnést, és elhiszi róla a néző – inkább, mint Orbánnéról – hogy hozzákopik a környezetéhez.

A macskajáték-fináléban a tempó lelassul, a szereplők egymás mellett ülve, magukról harmadik személyben szólva mesélik el Orbánné és Egérke fogócskáját. Pogány Judit egészen addig, még a megelőző mérgezéses jelentében is olyan, mint egy tűzhányó, amely tüzes lávát pöfékel magából; az alkalmatlan időben telefonáló „Matuszné angyalom” keresetlenül megkapja tőle a magáét. Nem kell félteni attól, hogy miután Csermlényi Viktor semmibe vette, semmivé válik.

Pogány Judit Orbánnéja semmibevehetetlen.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Örkény István: Macskajáték
Rendező: Mácsai Pál
Helyszín: Örkény István Színház
Időpont: 2015.03.08.